|
Elveszett a ködben...
Via 2009.11.14. 21:52
Semmi mást nem tud, csak, hogy meg kell találnia Őt. Keresnie kell. Segítséget kell kapnia. Bárkitől. De ez nem is olyan könnyű, ha átnéznek rajta. Meg kell találnia, a lovát, ám miközben keresi, rájön, hogy nem véletlenül nem veszik észre az emberek. Mi történt vele?
Elveszett a ködben...
Írta: Via
A hóban feküdve ébredtem fel. Fagyos kezemmel feltornáztam magam ülőhelyzetbe és átfogtam szintén átfagyott csupasz lábaim. Ott ültem a térdig érő hóban dideregve, de eszemben sem volt hazamenni. Csak egy gondolat cikázott a fejemben: Meg kell keresnem Siennat! A fejem lüktetett, a végtagjaimból kiszállt minden vér, de felküzdöttem magam. Remegő lábakkal nekiindultam az útnak, hogy megleljem a lovamat. Már biztosan éhes, és fázik. De hova mehetett?
Sokáig kerestem az erdő sűrűjében, sikertelenül. Testem minden lépésemnél rázkódott, egyre jobban átfagyott. Sosem éreztem még ilyet. Ideje megmelegedni. Irányt váltottam, és a város felé indultam.
Elkeseredetten vonszoltam magamat egy elhagyatottnak látszó földút felé. Nem tudtam, hogy hova vezet, de azért elindultam rajta. Teljesen kihalt volt minden, felhők gyülekeztek a –már így is sötét- égbolton. Sűrű sötét köd telepedett körém. Fekete hajamat felkapta szél és belevágta az arcomba. Ezzel párhuzamosan lecsapott az első villám. Lassan csöpögni kezdett az eső és én egyre jobban fáztam. Egyre erősebben remegtem, nem tudtam uralkodni magamon. Összecsuklottak a lábaim, elfehéredett a kezem. Minden végtagom görcsbe ugrott, iszonyúan szenvedtem. Újabb villám cikázott át az égen, és mint egy varázsütésre elmúlt minden fájdalmam, nem fáztam többé. Eltűntek az esőfelhők, a sötét, mindent beterítő köd szertefoszlott. Ez a jelenség minden gondolatot kiűzött a fejemből, csak egyet hagyott meg: hogy megtaláljam Őt!
Azt hittem, hogy most már mindennek vége és tényleg az eredeti célomra koncentrálhatok, de úgy látszik, hogy ez megcáfolja magát. Valami zúgást hallottam és hátrafordultam. Fényszórók világítottak a szemembe, marták, égették a retinámat. Kezemet az arcom elé kaptam. Hangos, sikoltó hangot hallottam, majd egy kellemetlen szúrást éreztem a gyomromban. Aztán megláttam az előttem elillanó autót… A szúrás elmúlt, nem éreztem semmiféle fájdalmat. Meg mertem volna esküdni, hogy elütöttek. De akkor nem állnék itt teljes épségben. Hajamat meglobogtatta egy kellemes szellő. Biztos képzelődtem! Nem lennék már ha, előbb az a kocsi átment volna rajtam!
Hirtelen felhangzott egy harang hangja. Nagy robajjal töltötte be az erdőt. Egy pillantás múlva el is múlt a mély, kongó zene. Helyére üresség került. Semmi nesz, semmi illat. Az földút véget ért. Körbetekintettem. Egy apró városkában lyukadtam ki. Mindenhol kis bódékat, sátrakat láttam. De vásárlókat és mulató emberek sehol sem találtam. Kihalt volt az egész település. Egy lélek sem lézengett a szűk utcákon. Mindent beborított a sötétség. Sienna meg végképp nem lehet itt! Nem tűnhetett el csak úgy! Ő nem olyan ló, akit nem lehet nem észrevenni. Fekete szőre, még ha poros, saras akkor is káprázatosan csillog. Sörénye kefeszerűre van nyírva. Igazi jólizmolt, légies sportló. Magam elé képzeltem, ahogyan együtt galoppozunk át a kukoricáson. Ó, de szép is volt!
Bámultam a semmibe, a kietlen utcákba. Elmerengve hallgattam egy dalocskát. Azt sem tudom honnan jött, de nem is érdekelt. Én is dúdolni kezdtem. Bágyadtan jártam az utcákat, de egy éles hang felriasztott álmodozásomból. Felkaptam a fejemet. Mi volt ez? És akkor megláttam Őt. Felemelt fővel, rótta a köröket egy kis szökőkút körül, de most megállt. Rám emelte azt a mindent tudó tekintetét és nyerített. Mintha azt mondaná: Mire vársz?! Kövess…
A lábaim szaporán menetelni kezdtek, pedig nem is utasítottam őket. Maguktól indultak útnak. A tudatalattim vezérelt és éreztem, hogy helyesen cselekszik. Futásnak eredtem. Követtem Siennát, bármerre is ment. Üldözésem közepette észre sem vettem, hogy pirkadni kezdett, az emberek elkezdtem gyűlni a főtéren. Mindenki munkába indult. Futás közben megpihentettem a tekintetem egy lánykán, aki épp annyi idős lehet, mint én, amikor megkaptam Siennát. Visszafordultam a ló után, de már nem láttam. Eltűnt semmiben… Már nem rohantam. Azon kaptam magam, hogy minden egyes velem szembejövő embert Siennáról kérdezgetek.
- Elnézést, nem látott erre egy fekete lovat?- de nem válaszoltak. Mintha nem is láttak volna.
- Elnézést, bocsánat!- de senki nem figyelt rám. Hűvös tekintettel elmentek mellettem. Végigkutattam az egész városkát, de semmit nem találtam, az emberek még mindig levegőnek néztek. A központban levő szökőkútnál lyukadtam ki. Furcsa módon egy kicsit sem fáradtam el, de azért leültem a kis tavacska peremére. Körbejártattam a tekintetem a városon. Megint kihalt. Mindenki a munkahelyén csücsült, a gyerekek az oviban, a nagyobbak iskolában. Csak egy helyen égett a lámpa. A szökőkúttól nem messze, az újságosnál. Újságos? Ő biztosan tud valamit Siennáról! Hiszen neki is látnia kellet, amikor üldöztem Őt! Felálltam. A lábaim ismét maguktól cselekedtek. Szaporán lépdeltek a kis bódé felé. A férfi a pulton könyökölt, épp a mai újságot olvasta.
– Elnézést, uram! Nem látott erre egy fekete lovat, csillogó… - abbahagytam a mondandómat. Az újságos láthatóan rám sem hederített. Lerakta az újságját, éppen elém a kirakatba és szürcsölt egyet a még gőzölgő kávéjából. Megakadt a szemem a címlapon. Páni félelem uralkodott el rajtam attól, amit láttam. Ez nem lehet! Elkerekedett szemekkel kezdtem olvasni a címet: Él még? Egy lány, aki eltűnt a lovával együtt.
Nem állhattam meg, hogy ne olvassam tovább a cikket:
Három nappal ezelőtt a délelőtt folyamán- mesélte az anya- a kislányunk elment lovagolni a lovával, egy fekete sport- kancával. Délre vártuk haza ebéddel, de nem jött. Estére sem…
Nem tudtam tovább olvasni. Lefagytam. Újra rápillantottam az újságra. Megláttam a cikk alatt egy képet. Megmerevedtem. Ismertem azt a fotót. Akkor készült amikor Siennával harmadikak lettünk az Országos Díjugrató Bajnokságon. Egész pályafutásom alatt erre voltam a legbüszkébb. És most egy újság főoldalán szerepel azzal a címmel: Nyomtalanul eltűntek. Nem is érdekelt már az a cikk. Haza kellett mennem.
Rohanni kezdtem, át a városon, be az erdőbe. A földút elején megálltam. Olyan másnak tűnt az egész. Még kihaltabbnak és kísértetiesebbnek. Vettem egy nagy levegőt és elindultam a ködben. Pár lépés után, teljesen lenyugodtam. Már nem féltem. Semmit sem éreztem. Gyorsabban kezdtem szedni a lábaimat. Mihamarabb otthon akartam lenni.
Lovaglócsizmám ropogása törte csak meg az erdő csöndjét, amikor rákanyarodtam az elhagyatott ösvényre, ami a házunkhoz vezetett. A fák magasan a fejem fölé emelkedtek, sűrűn álltak, ágaikkal összekapaszkodtak fölöttem. Most, hogy nem volt lomb rajtuk, és az ösvényt ködös félhomály uralta, ijesztőnek tűnt minden. A kis földút, ami eddig vészesen kanyargott, most hirtelen egyenesbe csapott át, és tisztán mutatta az utat otthonom felé. Az apró, cseréptetős ház mögött hatalmas kert terült el, egy fából épült istállóval kiegészítve. Futásnak eredtem. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábaim.
És ott voltam. Csak álltam az ablak előtt, azon gondolkodva, hogy a szüleim mit csinálhatnak. Nem merten mozdulni. Féltem, hogy ha belépek, ők sem vesznek észre. Erőt vettem magamon és közelebb léptem. Fagyos ujjaim a jégvirágos üveg felé közelítettek. Rátapasztottam a tenyerem ablakra. De a jég ugyanolyan hideg volt, mint eddig. Nem akart elolvadni. Kiborultam. Körmeimmel vadul kopogtattam a fagyott ablakot. De senki rám sem hederített. Teljes erőmből dörömböltem az ajtón, de nem tárták ki nekem. Utolsó elkeseredettségemben megfogtam a kilincset és lenyomtam. Nem nyílt ki. Biztos kulcsra van zárva!- gondoltam, majd a hátsó ajtóhoz rohantam. Istenem, csak legyen nyitva! Összeszedtem minden energiámat, a kezemet a kilincsre tettem és csukott szemmel lenyomtam. Megkönnyebbült sóhaj tört elő belőlem, amikor hallani véltem a zár tompa kattanását, majd az ajtó halk nyikorgását.
Beléptem az ismerős ház előterébe. Sötét volt. Nem éreztem illatokat, pedig ebben az időben anya mindig a konyhában szorgoskodott. Csak mentem a barackvirág színűre festett konyha falai között, át a nappaliba.
Forró könnyek gyülemlettek a szememben.A kis asztalunkon most, a megszokott csokor vadvirág helyett egy fekete szalaggal átkötött képkeret állt, előtte pedig egy mécsesben gyertya lángja lobogott. Hideg fénye bevilágította, a sötét szobát. Mindenhol halál csönd honolt, csak a fürdőszobából jött néha valami halvány sóhaj. Lépteimet megszaporáztam és megálltam egy nagy, fehér ajtó előtt. Valaki a másik oldalon halkan zokogott. Tudtam, hogy be kéne mennem. De féltem… Tenyeremet a kilincsre tettem és vártam. Hallottam, hogy az odabent lévő felállt. Elkaptam a kezemet az ajtótól és néhány lépést hátráltam.
Egy nő lépett ki a fürdőből. Haja pont olyan éjfekete színben pompázott, mint az enyém.
Anya? Oda szerettem volna rohanni és a nyakába ugrani, de valami visszatartott. Nem hiába. A nő, aki pár napja magához ölelt, most észre sem vett. Mintha levegő lettem volna, elsétált mellettem. Nem is próbálkoztam azzal, hogy felhívjam magamra a figyelmet. A nappaliba rohantam. Megláttam apámat a képkeret mellett. A kezébe vette és benne levő fotót nézte. Én voltam rajta Siennával. Pontosan az a kép volt, mint az újságban. Forró könnyeim megfagytak. Jéghidegre váltottak. Már értettem az egészet. Az egész szörnyű történetet. El kellett mennem otthonról. Nem maradhattam. Még utoljára ránéztem szüleimre. Zokogni akartam. De már nem tudtam. Elfogytak a könnyeim. Az utolsó cseppig.
Rohantam… Ki a hátsó ajtón, át a kerten, be az erdőbe. A sziklaszirt felé tartottam. A kedvenc helyemre. Helyünkre! javítottam ki magam. Hiszen Sienna is épp annyira szerette, mint én…
Azon kaptam magam, hogy a szirt peremén álltam. Egyre közelítettem a széle felé. Csak két lépés választott el tőle, amikor meghallottam a számomra legkedvesebb hangot. Sienna nyerítését. Fekete kancám pár méterrel odébb állt az erdő szélén. Megdörzsöltem a szemeim. Tényleg Ő volt. Egy szellő felkapta fekete hajamat. Nem tudtam, hogy mire vár. Szeme szomorúan csillogott, de felvetette fejét, és pajkossá váló tekintetével játékra hívott. Hátralépett, fejét nyakához szorította, és jobb mellső lábát hosszan előre nyújtva kaparni kezdte a havat. Közelebb léptem hozzá, ő pedig felugrott, és elvágtatott. Megtorpantam, de felnyerített, hangját pedig visszaverték a környező hegyek újra meg újra. Utána kell mennem.
Rohantam. Át az erdő havas ösvényein, fel a dombon. Csak Siennára koncentráltam. Izmos teste könnyedén szelte át a hóval fedett mezőt. Fekete szőre kiragyogott a fehér természetből. Elkápráztatott. Elbűvölten akasztottam rá a tekintetemet. Arra sem figyeltem, hogy hova lépek. Végigbotladoztam a fákkal körülvett lovaglóösvényt. Egyensúlyomat veszve terültem el a fagyos hóban. Fejemet oldalra fordítottam, de fekve maradtam. Egy árnyat láttam közeledni, de nem érdekelt. Lehunytam a szemem. Meleg levegő simogatta az arcomat. Felpattantak a szemeim. És megláttam Őt. Közvetlen mellettem állt és az arcomat fürkészte. Kezemet felé nyújtva vártam, hogy újból elillanjon a sűrű erdőbe, de Ő nyugodtan állt. Tenyerem egyre jobban közeledett selymes orrához. Ujjaim elérték céljukat. Sienna beletemette fekete fejét a kezembe. Szabad kezemmel feltornáztam magam. Másik tenyeremet is lovam orrára tettem.
– Sienna- suttogtam- Ne menj el!
Horkantott. Esze ágában sem volt magamra hagyni. Lassan, vigyázva elindult a mező másik vége felé. Kezeim a nyakára csúsztak. Ujjaimmal beletúrtam fekete, kefeszerű sörényébe. Óvatosan, engem támogatva sétált. Lehajtott fejjel, nyöszörögve kullogtam mellette.
És ott voltunk… Megemeltem tekintetem. Szemeimből a jól ismert fagyos könnyek buggyantak ki. Az elém táruló látvány mindennél jobban fájdította szívem. Pár lépésre tőlem, a fehér hó átment vörösbe. Két élettelen test feküdt a szemünk előtt. Sienna eltávolodott tőlem és odasétált, nyakát meghajlítva hajolt az elhűlt lények felé. Egy panaszos, gyászos hangon csendülő nyerítés hagyta el a száját. Én meg csak álltam ott lefagyva. Felismertem Őket… Én feküdtem ott, Siennával az oldalamon. Már nem sírtam. Lovam oldalához sétáltam és bíztatásképp a nyakára helyeztem a kezeim. Az égre emeltem a tekintetem. Megláttam magunk felett a sziklaszirtet. És hirtelen beugrott minden… Amikor Sienna megbokrosodik és a perem felé vágtat, ahogy húzom a szárat, hogy végre lassítson. Az, ahogyan befékez a szirt szélén, de mi csak csúszunk tovább és tovább. És az, amikor zuhanás közben azt ordítom, hogy mindig szeretni fogom Siennat. Míg végül le nem érkezünk…
Észre sem vettem, hogy vastag áthatolhatatlan köd ereszkedett körénk. Lassan Siennára tereltem a tekintetem. Láttam, hogy engem néz. A gondolataink egybefonódtak. Tudtam, hogy mit akar, és Ő is tudta, hogy mi az én vágyam. Kezeimet a hátára csúsztattam és lazán a hátára libbentem. Olyan könnyűnek és felszabadultnak éreztem magamat. Még utoljára búcsút intettem ennek a világnak. Legördült egy könnycsepp az arcomon, de ez most a boldogságot tükrözte. Sarkammal megérintettem a lovam oldalát. Nyakát meghajlította, és ugrándozva vágtába csapott át. Belovagoltunk a vastag, mindent beborító ködbe… így örökre elnyelt minket a homály.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
