|
Szavak nélkül
Via 2009.12.03. 23:11
Sohasem gondolkodtam azon, hogy mi lesz velem, ha Ő elmegy. Eltűnik egy másik világban. Nélkülem…
Írta: Via
Egy lány, aki nem tudja, hogy köszönjön el. Egy ló aki szenved, de nem megy, míg gazdája nem mondja el az érzéseit. Ki tudja, mivel rukkol elő a lány... Szavak nélkül
Írta: Via
Sohasem gondolkodtam azon, hogy mi lesz velem, ha Ő elmegy. Eltűnik egy másik világban. Nélkülem…
Lovam lába halkan cuppogott a mély sárban, a szél lágyan meglibbentette sárga sörényét. Rádőltem vastag, izmos nyakára. Élveztük a friss levegőt a gyenge szellő simogatását, felhőtlen boldogságom, semmi sem tudta elűzni.
Tél felé járt az idő. A didergető hidegtől átfagyott ujjaimat Amabel sörényébe fontam. Szőke, hullámos hajamat összekuszálta a szél, a hideg levegő megcsípte az arcomat. Csak az avar halk zörgése törte meg a háborítatlan csöndet. A fák oltalmazóan magaslottak fejünk fölé, leveleiket már megsárgította az idő múlása. Mellettünk egy apró ér csordogált, ezernyi kis zuhatagával. Minden olyan tökéletesnek hatott. De nem sokáig…
Jó ideje léptünk már. Amabel nyugtalanul fickándozott alattam. Próbálta visszafogni… De ezzel csak azt értem el, hogy még türelmetlenebb lett... Lábait egyre gyorsabban szedte. A szárak kicsúsztak az ujjaim közül, amikor megugrott és erőteljes galoppra váltott. Vészesen meginogtam, egyik lában kiesett a kengyelből, a kezemet véreste kínozta a rücskös bőr. De Amabel csak repült tovább. Semmi jel nem mutatott arra, hogy meg akarna állni. Hatalmas sártenger zárta el az utunkat. Már nem tudtam mit csinálni: csak kapaszkodtam a lobogó sárga sörényben és azért imádkoztam, hogy kikerüljünk innét. De nem így történt. Hirtelen eltűnt alólam az erőteljesen mozgó test. Csak egy nagy csattanásra emlékszem és a hidegre, amely átjárta a testem.
Egy másodperc töredéke múlva már a földön feküdtem. Szúró fájdalmat éreztem a karomban. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett. Szemeimmel Amabelt kerestem. Elfordítottam a fejemet és megláttam. Csukott szemmel feküdt rajtam. Mellső lábai természetellenesen kicsavarodva ragadtak a saras földhöz. Szemeimből forró könnyek buggyantak ki.
– Amabel! Amabel…- suttogtam, de semmi sem történt. Sérült kezemet óvatosan húzkodtam egyre kintebb aranysárga kancám alól. Az elviselhetetlen fájdalom sem érdekelt már. Még egy rántás és… A szenvedés még több könnyet csalt az arcomra. Nem bírtam tovább sikítani akartam… aztán a tekintetem ismét Amabelre tévedt. Csak most vettem észre a hatalmas, tátongó sebet a fején.
Sok szenvedés után végre sikerült feltornáztam magam ülőhelyzetbe. A sikamlós föld még nehezebbé tette utamat, szenvedő lovam felé, de mégis elértem Őt. Kezeim erőteljesen siklottak végig véres nyakán. A tőlem megszokott kedves érintéseket most a legkevésbé sem voltak gyengédnek. De én is féltem, fájt mindenem, de mégis leginkább a szívem.
Számat nyugtalan nyögdécselések hagyták el. Nem engedhetem el! Nem halhat meg…
- Amabel… kérlek. Te… - elakadtam. Rájöttem, hogy nem tudok mit mondani. Bánatomat inkább a beszédbe fojtottam. Mindent elmondtam, ami csak eszembe jutott. Fölöslegesen...
És egyszer csak beugrott egy kép. Lepörgött előttem az együtt eltöltött idő minden egyes villanása. Vidámság, szomorúság. Győzelem, vagy éppen veszteség… Azon kaptam magam, hogy abbamaradt a folytonos nyugtalan beszédem. Gépies, esetlen simogatásom is lágy érintésekké fakult. Mit is mondhatnék Neked Amabel? Te vagy a legjobb barátom. Mindent meg akarok köszönni. Azt, hogy velem voltál jóban, rosszban, de már nincs időm, arra, hogy minden egyes gondolatot kimondjak… Hirtelen ötlettől vezérelve, sárga kancám füléhez hajoltam. Hangom szelíd suttogása, még rám is döbbentően hatott. Nem mondtam semmi mást, csak egy sort:
- Nem pazarlom a megmaradt időnket, fölösleges beszéddel, hisz tudom, hogy te szavak nélkül is megértesz…
Ajkam szélében megjelent egy halvány mosoly, amikor Amabel még egyszer rám emelte egyre elhaló tekintetét... Mellkasából egy elégedett sóhaj hallatszott. Szíve még egy utolsót dobbant, majd elhalt a hang. Egy kövér esőcsepp hullott a kezemre. Látod, az ég is sirat téged! A torkomat mardosó, fojtogató érzés könnyeket csalt a szemembe. Kezemet Amabel nyakára tettem és az erdő szélét kémleltem. Ezt a háborítatlan vidéket, ahol minden szép. Mégis itt múlt ki egy igaz szív, s vele együtt bennem is egy darabka…
VÉGE
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
