|
Marcipánszívedhez
2010.09.19. 14:17
A novellát ajánlanám legjobb barátnőmnek, Petrának, ismertebb nevén Shadbabynek és Marcipánnak hisz ez az egész történet róluk szól. Emellett minden embernek, aki egyszer is átélte ezt a csodát, ami megváltoztatja a világról alkotott képet. Személyes véleményem: szerintem nem lett valami jó :D
Marcipánszívedhez
Igaz történet alapján…
Azon a napon álmaim szertefoszlottak, szép csendben meghalt bennem minden. A lelkem néha fájdalmában felzokog, de a szívem apró darabkája talán még él, dobog. Fáj… Fáj, ami elmúlt, még ennyi idő után is. De ha nem ismertem volna meg, akkor csomó emlékem, ábrándom nem élne itt bennem…
A vágy, hogy megtanuljak lovagolni felemésztő volt. Egy dolog hajtott: ugratni, versenyezni, a legjobbnak lenni, óriási versenylovakat lovagolni. És mi történt? Egy ócska lerobbant helyen kötöttem ki, gebékkel és részeges oktatókkal. Szeretem ezeket a lovakat… de mégis másra vágytam. Egy csodaszép, jólizmolt tehetséges csodára… Akkor nem is gondoltam volna, hogy ez az álmom, nem éppen így, de beteljesedik.
ŐSZ
a sors keze…
Amikor a szív megdobban, és az elmét elönti az egyféle kíváncsiság, a lázadás, hogy tényleg, Belőle lehet még valami. Talán...
Hátul mentünk be, a karámoknál. A táj változatlan… Az istálló felett magasodó öreg, meghajlott törzsű fák már elhullajtották, csaknem az összes levelüket így alattuk takaros kis dombokban állt össze az avar. Igen… az idő már ezeket is megette. Gondolataimba merülve lépdeltem, köveket rugdosva a cipőm orrával. Egy gyenge fuvallat vadvirág illatát sodorta felém, Lázadó régi karámja felől. Sötét hajamat elkotortam a szemem elől, majd ábrándozó tekintettel fordultam hőn szeretett lovam régi lakhelye felé.
A szám lassan mosolyra húzódott, üres tekintettembe beköltözött az élet, a ragyogás, szívem gyorsabban pumpálta a vért az ereimbe.
- Csodaszép… - formáltam meg ajkaimmal a szavat. Mások mindössze egy fintorral jelezték nemtetszésüket, de engem megfogott, ahogy ott állt, csimbókos sörénnyel, satnyán, soványan. Alig lehetett magasabb 150 cm-nél. Versenyló aligha lesz belőle.
Első találkozásunk után nem sokkal elmentem lovagolni. Sütött a nap, az eget csak pár jóindulatú bárányfelhő díszítette. A gyenge szeptemberi szél lágyan csapkodta a hajam, nagy fekete bársonybevonású kobakom alatt. Éppen Goldot, az aznapi páciensemet vezettem be az istállóba, amikor keserves nyerítésre és kiáltásokra lettem figyelmes. Jókedvemet azonnal beterítette a köd és tudatlanság sötét áthatolhatatlan esőfelhője.
- Marcipán! – hagyta el a mellettem álló lány száját a szó.
- Marcipán… - ízlelgettem halkan a nevet, miközben tekintetem karámról –karámra vándorolt és megállapodott a legnagyobb legelőn. Amit akkor láttam sosem tűnik el emlékeim közül:
Ahogy a lovak egy fiatal, satnya, sárga csikót kergetnek, rugdosnak. Az a segélykérő nyerítés. Ahogy a gazda befut a karámba és kimenekíti a meggyötört lovat. Az, ahogyan előttem megáll és lehorgasztott fejjel olyan szívet tépően, segítségkérően néz rám… Azt hiszem, abban a pillanatban szerettem belé. Második látásra szerelem. Ajkam szegletében apró mosoly bujkált, de a helyzet komolyságának fenntartása érdekében inkább elrejtettem. Kezemet lassan a csikó meleg sörényébe mélyesztettem és hangosan megismételtem a nemrég kimondott nevet.
- Marcipán… - jól esett kiejteni. Szép, könnyed csilingelésű szó volt, örömöt és barátságot tükrözött. A legszebb volt. Most már nem takargattam a testemben szétáradó csöppnyi boldogságot. Arcomra kiült a megkönnyebbülés. Talán mások szerint csúnya vagy. Azt mondják rád, hogy semmi sem lesz belőled, én mégis hiszem… hiszem, hogy megmutatod a világnak, hogy mit tudsz!
Pár hét múlva az Őszi Lovastábor ügyében látogattam a Tanyára, ahol minden percemet Marcipánnak szenteltem. Reggelente én etettem, este is én adtam neki a napi szénaadagját, és magam vittem ki-be a karámba. Egészen jól összebarátkoztunk. Ez idő alatt kiderült, hogy igencsak agresszív. Egy másik lóval, Rondóval volt egy karámban aki,- amíg Marcipán kicsi volt- folyton terrorizálta Őt. Viszont most fordult a kocka és a fiatal ereje teljében levő ló természete kezdett felélénkülni, átvette az irányítást. Rondó már nem tudott mit csinálni, így szó szerint menekült Marcipán elől, később ezért is vitték el a Tanyáról.
TÉL ÉS TAVASZ
a hatásszünet…
Amikor elcsendesedik a táj, és a barátság is egy időre elhalkul, bár legbelül ugyanolyan erősen vészeli át az idők tengerét.
A tél bekövetkezte miatt nem jártam lovagolni, pontosabban nem is volt oktatás. A talaj fagyott volt, a pálya leginkább egy műkorcsolyázónak kedvezett volna, mintsem egy fiatal kezdő lovasnak. De ez az idő is elmúlt. A föld felengedett, az idő egyre inkább átváltott a ragyogó napsütéses, kellemes melegre. A nyakunkon volt a tavasz, a madarak daloltak az öreg hajladozó fákon. Mint általában, ilyenkor nagy volt a sürgés-forgás, és végre jöhettem lovagolni. Marcipánnal ez idő tájt nem találkoztam sokat, csak egy általános köszönésre futotta, de ezért is kárpótlást adott a hamar bekövetkező nyár.
NYÁR
a várva várt…
A szórakozások tárháza. A reggeli találkák ideje, a megszokott csend és nyugalom idilli harmóniája. Egy barátság felbomlik, de egy megerősödik, és újult erővel indul útnak.
Minden napomat vele tölthettem, kora reggelente kimentem hozzá. A karámnál várt, amikor befordultam a biciklivel. Ilyenkor egy ideig vele voltam, aztán kimentem a barátnőm elé. Senki sem tudott ezekről a titkos találkozásokról, mindenki abban a hitben élt, hogy reggel fél tíz előtt még nem is láttam Marcipánt. És ez így ment nap, mint nap…
„Mi lenne, ha lovat bérelnénk?” Igen, ez is felötlött bennünk. Amikor megkérdeztük magunktól, hogy kit szeretnénk én értelemszerűen rávágtam Marcipán nevét, de a „barátnőm” Őt nem akarta.
- De miért? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Szinte odadobta a választ. Nem magyarázkodott, nem volt kíméletes… Kegyetlen volt.
- Mert az neked lenne jó. – és elindult az istálló felé. Lemerevedtem, tátott szájjal bámultam távolodó alakja után. Akkoriban nem ismertem be… de Ő nem volt a barátnőm. Ettől az incidenstől eltekintve, még mindig nagyon sok időmet szenteltem kedvencemnek…
A Tanya védelmezője, egy vak németjuhász keverék kutya volt, Szultán. Nagyon agresszív, tébolyult állat volt, mindenkitől félt, de ez érthető, hisz amit nem látunk, abban nem bízunk. Általában az udvarban két kecske szabadon bóklászott és Szultán, terelőkutya révén kergette őket. Mókás, néha rémisztő jelenet volt, amint a kutya erős állkapcsa a kecskék hátsófertálya mögött csattogott.
Én éppen Marcipán napi kényeztetésével voltam elfoglalva. A karámja előtt álltam, kis terpeszben, kezemmel a puha, mostanra már csillogó sörényébe markolva. Az idő mesés volt, az eget csak a nap izzó fénye tarkította. Szultán szokásához híven kecskét kergetett. Elborzadtam, ahogyan szegény kis állat keserves bégetések közepette, csúszkált a homokban. Visszafordultam kedvencemhez, semmi váratlan fordulattól nem rettegtem, pedig nem ártott volna. Egy perccel később egy apró lökést éreztem a sarkamon… lenéztem: Meglepetten tapasztaltam, hogy egy kifulladt kecske áll a lábaim között. Szegény jószág: Fölötte ember, mögötte szultán, előtte a ló. Bizonyára úgy gondolta, hogy Marcipán növényevő állat révén, kevesebb gondot okozhat, mint én vagy az utána loholó, morgó állkapocs, így berontott a karámba.
Mint kiderült, kedvencemnek erősebb terelői ösztönei voltak, mint Szultánnak, vagy akármilyen juhászkutyának. Azon kaptam magam, hogy a levegőt simítom végig, mivel Marcipán ugrándozva, lehajtott fejjel üldözőbe vette a kecskét. Ott vágtázott a sarkában, és ahogy érte, úgy lökdöste. Ez a mulatságos jelenet mosolyt késztetett az arcomra. Ez volt a legszebb nyaram egész eddigi életembe!- gondoltam.Csakhogy egyszer ez is véget ért…
Marcipán gazdája megkért, hogy szépítsem ki Marcipánt és menjek ki vele pályára kicsit lépni és ügetni. Ezt persze a kellő lelkesedéssel meg is tettem, hiszem már időtlen idők óta erre vágytam. Élvezettel indítottam el lovamat ügetésbe, aki azonnal engedelmeskedett is. Mintha repülnék!- gondoltam magamban, hisz olyan könnyed mozgású lovon, mint Ő, még nem ültem. Azt az egyet nem értettem, hogy mért áll a karám szélénél egy csoportnyi ember, akiknek a gazda hevesen gesztikulálva Marcipánra mutogat. Olyan húsz perc örömteli lovaglás után kivezettem kedvencemet a pályáról és elkezdtem kikapcsolni a hevedert, miközben megláttam, ahogy az egyik pasas, a pálya széléről és a gazda elégedetten kezet ráznak. Átmentem a ló másik oldalára, hogy jobban halljak. De olyan dolog jutott a fülembe, amit még nem voltam készen… Marcipán Németországba utazik!
Így már világos volt az egész. Az, hogy miért kellett különösen szépen csutakolnom és, hogy miért én ültem ma rá… Elöntött a méreg, de gyorsan el is szállt, ahogyan felfogtam a helyzetet. Megremegtem. Éreztem, ahogy a talaj kezd kicsúszni a lábaim alól. Erősnek kell lennem!- állapítottam meg. Marcipán miatt. Eszembe jutott, hogy a dolgok alakulás szerint máskor már nem lesz időm arra, hogy utoljára kettesben legyek vele, ahogy az utóbbi időszakban nap, mint nap tettem...
Tudtam, hogy kevés az időm, így Marcipán fejéhez léptem. A szeme csillogott, nem értette miért vagyok olyan letört. Barátságosan a hajamba fújt, a zsebemben jutalomért kutatott, de amikor nem reagáltam rá, gyengéden megbökött. Felemeltem a fejemet… Mélyen a szemembe nézett és hagyta, hogy arcomat puha, illatos sörényébe temessem. Szeretetteljesen beletúrtam puha üstökébe, végigsimítottam izmos nyakát, és egy utolsó búcsúcsókot leheltem kedves pofájára.
Fölöttünk az öreg gesztenyefa lombja halkan zizegett, egy gyenge szélfuvallat vadvirág illatát sodorta felém.
- Soha, egyetlen percet sem fogok elfelejteni a közösen együtttöltött időnkből! – suttogtam. Még egyszer utoljára végighúztam a kezem a hátán, szememből kicsordult az első könnycsepp, ahogy belemerültem a tekintetébe… Kezemet búcsúra emeltem, hátat fordítottam és vissza-visszanézve elsétáltam az öreg gesztenyefa alól...
Most évek multával is hiányzik… de egy esküvőn, úgy éreztem kaptam egy jelet. Egy jelet, hogy Marcipán jól van. Az étteremben, ahol voltunk, csak egy asztalnál volt szabad hely, természetesen odaültem. Meglepve tapasztaltam, hogy pont az én székemmel szemben egy festmény lóg a falon: egy lovat ábrázolt… egy olyan lovat, mint Ő.
Furcsálló grimaszt vágtam, majd folytattam a kép mustrálását. A színe, az alkata, a jegyei a felszerelése, még a lovasa is… mintha Marcipánt láttam volna. És az a tekintet. Pont azt a széket nézte, ahol én ültem, pedig teljesen véletlenül keveredtem oda. Úgy látszik, nem kell aggódnom! Hirtelen nyugalom szállta meg testemet, éreztem, hogy Marcipán él és virul. Igaz, hogy nincs velem és ez fáj, de Ő jól van és ez fontosabb, mint bármi más…
VÉGE
Írta: Via
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
