|
Szabadon, mint a madár
Shadbaby 2009.09.26. 13:23
Féktelen száguldás, vagy szabadság? Vajon ami neked rémisztő lenne, az ennek a lánynak valóban felemelő érzés? Harc egymás ellen, vagy harc a megértésért? Sok kérdés, és egyetlen válasz.
Szabadon, mint a madár
Írta: Shadbaby
Csillagfény előrecsapta füleit, fejét felvetette, és hátralépett. Félt. Félig kinyitotta száját, hogy kevesebb kontrollom legyen felette, és farát a föld felé megdöntve hátrálni kezdett. Valami készülődik. Próbáltam összeszedni a szárakat, de a nagy sárga kanca kirúgott alattam, kifejezve nemtetszését. Nyugtatóan végigsimítottam aranylóan fénylő, izmos nyakát, ami most egészen megfeszült. Csitítgatni kezdtem, kiemelkedtem a nyeregből, és közvetlenül a fülébe suttogtam. Lassan ellazult, fejét újra leengedte, és finoman beletámaszkodott a zablába.
Enyhén megszorítottam oldalát a vádlimmal, mire hosszú, lendületes lépésbe kezdett. A táj, amin nap, mint nap lovagoltunk korántsem nevezhető szépnek. Kopár, vörös föld, csak néhol egy-egy fűcsomóval. Éppen egy elszáradt fiatal fa mellett mentünk el, ami szintén ritkaságszámba megy. Mindenhol csak a nagy, száraz semmi. A pusztaságot csak az ég töri ketté, a bársonyos kék pedig különös kontrasztot mutat a hatalmas vörösséggel. Magam is furcsállom, hogy nem tévedek el, hiszen sehol egy ösvény, vagy bármi más amibe kapaszkodhatnék. Eddig nem is volt ilyesmire szükségem. Mentem egyenesen, majd valahol megfordultam és egyenesen vissza. Pofonegyszerű.
Egy bozótos mellett haladtam el, amikor az megzörrent. Lovamra úgy hatott mint derült égből villámcsapás. Befékezet, és ismét felvette védekező testtartását. Kivillant a szeme fehére, és idegesen vitte körbe tekintetét a tájon. Úgy tűnik csak a szél volt az. Lehajtotta fejét, mikor egy hatalmas barna folt reppent elő a bokorból. Pontosan nem tudom mi volt az, de lovamra volt akkora hatással, hogy egy elmaradhatatlan éles nyerítés kíséretében teljes gőzzel kilőjön alattam. Sértődötten bakolt újra, és újra, alám, miközben kitépve minden szárat a kezemből, fejét erősen lehajtva végiggaloppozott a poros tájon. Valahogy úgy nézhettünk ki, mint egy krumpliorros bohóc a néprajzi múzeumban. Nem illik ide ez az össze-vissza vadulás. Persze ez Csillagfény azon álláspontján, hogy ha meg kell ijedni, akkor meg kell ijedni, nem sokat változtatott.
Hát jó, akkor szokás szerint nekem kell cselekednem, ugyanis úgy tűnik magától nem oldódik meg az a probléma, hogy száguldunk a nagy semmibe. Mivel lovam minden egyes próbálkozásomra, hogy kezembe vegyem a szárakat, egy finom, és nőies kirúgással válaszolt, nem maradt más, mint, hogy megragadom hosszú sörényét, beleülök a nyeregbe, és meghúzom a derekamat. A várt reakció elmaradt. Hát akkor újra. Semmi. Csupán annyit értem el vele, hogy ki kellett ülnöm Csillagfény nem éppen kényelmes vágtáját, következésképp pár napig nem fogok tudni leülni. Nagyot sóhajtva kiemelkedtem a nyeregből, és vártam, hogy lovam kifáradjon. Próbáltam egyenesen tartani, hogy netalántán haza is találjunk, de ez a próbálkozásom is csődbe ment. Akkor majd új életet kezdek itt, a semmi közepén, családot alapítok, és szabad leszek. Semmi suli, semmi tanulás. Valóra vált álom.
Gondolataimból éles vijjogás rángatott vissza a kemény, és régi nyeregbe, ami persze még rádob lovam amúgy is kellemetlen vágtájára. Felnéztem az égre, ahol egy hatalmas, madárféleség repült. Nagyon nagy volt. Egy sas. És barna. Az az azonosítatlan tárgy, ami kiröppent abból a szerencsétlen bokorból, és ami miatt most itt vagyunk. Hibázni madárdolog, megbocsátani emberi dolog. Szóval megbocsátok neki. Vagyis áldásom rá, mehet, a lelkiismerete is megnyugodhat. Ugyanis szerintem van annyira sasszemű, hogy észrevegye az egyetlen mozgó dolgot ebben a porfészekben.
Csillagfény nem akart kifáradni. Máskor két vágtaugrás után már egy megkínzott, kimerült, lelkileg sérült ló látványát kelti, most pedig…hát igen, most éppen teljes sebességgel galoppozik. Úti cél? Amerre a ló visz. Félreértés ne essék, némi félelem szorult belém, elvégre ki tudja hol lyukadunk ki? Viszont Csillagfényt annál keményebb fából faragták, minthogy holmi lovas utasításainak engedelmeskedjen. Szóval nem igazán tudok mit tenni. Azért mégis jó érzéssel töltött el, hogy az én kis lusta kancám még nem adta fel. Mégsem olyan fáradékony. Kezdtem ideges lenni, ugyanis az a sas a nyomunkban járt. Nem akart lekopni. Mintha figyelt volna minket, és jókat röhögött volna. Utálom, ha követnek, olyan rossz érzéssel tölt el. Bár én teljesen megértem őt, elvégre ki ne röhögne egy szabadon vágtázó lovon, és lovasán, aki semmit nem tesz az ellen, hogy megálljanak.
Valójában nem is akartam megállni. Valahogy élveztem ezt a rám törő szabadságot. Hirtelen kiszabadultam a mindennapok zártságából, csak ülök a nyeregben, és megyek a semmibe. A szél a hajamba kapott, a szemem sarkában megjelent pár könnycsepp, de lerepültek arcomról, mielőtt letörölhettem volna őket. Kis sárgám lassan egyre sötétebb lett az izzadtságtól, majd fehér tajték csorgott végig erős nyakán. Óvatosan végigsimítottam Csillagfény nyakát, majd kezembe vettem a szár legvégét. A ló először idegesen felhorkantott, de rövid gondolkozás után folytatta eddigi tevékenységét.
A sas újra vijjogni kezdett, majd egy oldalazó manőverrel elkanyarodott, miközben én újra kiemelkedtem a nyeregből, és óvatosan megfordítottam Csillagfényt. A kanca rágott egyet a zablán, majd először felrántotta fejét, majd megfordult. Beleültem a nyeregbe, és megpróbáltam felvenni, amitől, eleinte csak gyorsabb iramra váltott, és ismét kilőtt alattam. Kicsit megmozgattam a zablát, és még mélyebben ült a nyeregben. Meghúztam a derekamat, ő pedig fokozatosan lassulni kezdett, majd megállt. Elengedtem a szárakat, majd boldogan borultam rá lovam nyakára. Szóval mégsem csak egymás ellen tudunk dolgozni. Megpaskoltam Csillagfény tajtékban tocsogó nyakát, majd odaadva neki a szárat lépni kezdtem.
Egy ideig bolyongtam a pusztaságban, mígnem elhaladtunk amellett a bozótos mellett, ahol Csillagfény megriadt. Megállítottam, majd végignéztem a bokron. Minden ága csupa tüske, kuszán fonódnak egymásba. Lehetetlen kiigazodni benne. Újra felharsant a már oly jól ismert sas hangja, majd hatalmas szárnycsapások között leszállt a bozótosra. Alaposan végigmért minket, majd ellökte magát, és újra szárnyalni kezdett. Egy ideig még utána néztem, majd elindítottam a kis sárgát. Ma felszabadultunk. Ledőlt egy fal, ami eddig egymás ellen mozgatott minket. Végre szabadon szárnyalhatunk, mint a madár.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
