|
Ne most, kérlek!
Kerza 2009.09.27. 16:02
Lovardában élni biztos csodálatos. Vagy mégsem tökéletes? Kethy mesélhetne az életéről, ami tartogat jót is, rosszat is. Ám amikor kedvenc lova egy puma áldozatául esik, és a kanca csikója eltűnik, egy világ omlik össze a lányban. Van visszaút?
Ne most, kérlek!
Írta: Kerza
A végtelen csend nyugtató hangja cikázott Kethy fülében, ahogy a nyári reggelen a birtok diófájánál üldögélt, és a némán legelésző ménesre meredtek gyönyörű kék szemei.
Szőke haját felkapta a hajnali szellő, és illatát a hegyek irányába vitte , mire a ménes fiatal fakó csikója felkapta a fejét, és füleit hegyezve nézett Kethyre. Vékony kis lábai megindultak előre, és csonkos farkát lóbálva jelezte bizalmát. A fánál pihenő Kethy elmosolyodott, majd felpattant és a csikóhoz szaladt, majd puha tenyerével végigsimította a kis kanca orrát.
- Szia Korá. – üdvözölte Kethy, mire a kiscsikó játékosan felcsapta felső ajkát és fogaival csipkedte a lány kezét. Majd ahogy a vastag kötött pulcsi szálai az orrához értek, Korá prüszkölve lépett arrébb.
Kethy hamarosan más érintését érezte a vállán, s amint hátrafordult elmosolyodott. Mythos bújt hozzá s mélyre hajtott fejjel állt meg gazdája előtt. A magas, szürke deres kanca már 10 éve volt Kethy kedvence, és most, hogy betöltötte 13. életévét, a sikeres ugró lóra a nyugodalmas nyugdíjas évek vártak.
Az alig 1 hónapos Korá erejét fitogtatva lépett anyja elé, és nyakát előre nyújtva szagolt a levegőbe, majd a dereshez bújt. Kethy csendben figyelte, ahogy a fiatal csikó szopni kezd, talán tizedszerre ezen a napon, pedig az óra még nem is mutatott hajnali ötöt.
A Nap első sugarai elérték a Smish Ranchot. A fából épült kapu vésett felirata tisztán látszódott a bevezető homokos útról. A benti karámokban ébredező lovak horkantva várták reggeli szénaadagjukat, s amint megpillantották az első munkást izgatottan verték fel a port, s hangos nyerítéssel üdvözölték a lovászt, Bent.
Kethy Mythos és Korá kíséretében lépett be a mezőfelőli kis kapun, és akaratlanul is de belebotlott Benbe.
- Oh, ne haragudj, nem figyeltem oda. – vállalta magára a fiú, de Kethy zavarában alig bírt megszólalni.
- S… semmi baj.
- Merre tartasz?
- Csak foglalkozom kicsit Korával. – válaszolt gyorsan a lány, nehogy elfelejtse amit mondania kell, hiszen gondolatai teljesen máshol jártak. Ben sötétbarna szemei mindig is megigézték, és ha hozzácsapta a kicsit szemtelen mosolyát, Kethy kész volt folyékonnyá olvadni.
- Nos, szívesen csevegnék még, de az anyád leveszi a fejemet, ha a lovak nem kapnak reggelit. Majd még összefutunk. – mondta Ben, majd elfordult és az első karám felé vette az irányt.
- Jó… szia... – Kethyt Mythos ébresztette álmodozásából, hiszen ő is várta már a jól megérdemelt abrakot.
Az istálló ajtajában szorgosan munkálkodó 40-es, hullámos barna hajú nő arcán a fáradság ült, de ezt nem kimutatva csinálta mindennapi teendőit. Ahogy meglátta Ketyt az ajtóban, csípőre tett kézzel és sóhajtva lépett hozzá.
- Azt mondtam, hogy hozd be Korát és Mythost a legelőről.
- És nem itt vannak?
- De egy órája kértelek erre. Kethy a birtokon sok a tenni való, főleg mióta apád kiszállt az életünkből. – mondta Anya unott képpel, majd tovább osztotta az abrakot, de folytatta mondanivalóját. – Diabló lábát le kell ápolni, a sebét ki kell tisztítani. Rubin egy hete a helyén áll, és nem gyakorolt semmit a hétvégei díjugrató gálára.
- Tudom Anya, ne izgulj, vele is fogok foglalkozni. – Kethy próbálta lerázni ezzel a szöveggel Anyát miközben kikötötte a derest és egy kefét vett a kezébe. Mythos valósággal élvezte, ahogy a kefe sörtéi a bőréhez érnek, és vakargatni kezdik a testét.
- Egy álló hónapja ezt mondod. Egyedül nem tudok a lovak és egyben a papírok között rohangálni. Kell a segítséged. Létszíves aktiváld az aranyos oldaladat… - mondta a nő, majd felvette a földről az abrakos vödröket, és eltűnt a hosszú folyosó boxai között. Kethy unott fejet vágva utánozta anyja mondatát, majd mérgesen vezette el a kancát és csikóját.
A délelőtt iszonyatos sebességgel telt el, Kethy észre sem vette, s már a délutáni vendégek szállingóztak be a kapun. A busz megállt a homokos parkolóban, majd az ajtaja kinyílt és a turisták hosszú sora indult meg a karámok felé. Mintha nem is akarnának elfogyni. Anya nagy mosollyal az arcán lépett a tornácra és átölelt egy Kethy számára idegen idősödő asszonyt majd még egyet és a sor fogyni nem akart.
Kethy a karámszélére rakott egy western nyerget, kantárat és pokrócot, majd gyorsan csutakolni kezdte a mellette állva szundikáló fekete heréltet Mohawk-ot. A nyergelést követően máris megjelentek az első lovasok, akik életükben most ültek először lóháton, és természetesen hozzájuk párosultak a családtagok, barátok, akik pedig különféle fényképezőgépekkel tornyosultak a karámfalánál.
Gyorsan teltek a félórák, de Kethy már 10 perc után unta a nagy homokban való sétálást Mohawk mellett, aki szinte lépés közben is képes volt elaludni. Már annyiszor sétált turisták alatt, hogy ennél jobban nem is tudna rájuk vigyázni.
A 17 éves lány szemei viszont hamar átcsúsztak a már lóháton ülő Benre. Farmert viselt és fekete kalapjától alig látszódott szeme, aminek Kethy nem örült, de Ben még mindig eszméletlenül jól nézett ki.
- Kethy! – kiáltott a fiú, mire a lány lefagyott, hírtelen levegőt nem kapott. Biztos, hogy neki szólt Ben? Nem lehet, hogy meglátott egy másik lányt, akit szintén Kethynek hívnak? Ez a gondolat rögvest eltűnt a fejéből, amint Ben leszállt a pejről és a karámhoz sétált. – Szia. – jelent meg az arcán az a bizonyos szemtelen mosoly.
- Helo… -köszönt vissza Kethy, de zavarban volt, egyfolytában a földet nézte, csak néha- néha kapta fel fejét, s akkor sem mert a fiúra nézni.
- Ki kell vinnem egy csoportot a hegyi ösvényre, aztán szeretném a segítségedet kérni Turulnál. Jövő héten ménszemlére megy, nem ártana kicsit megdolgoztatni.
- Rendben… Hogyne.
- Akkor majd érted jövök.
- Szia…
Késő délután a Nap még mindig elviselhetetlenül tűzött, de ettől a munka nem állhatott le a farmon. Kethy fáradtan nyergelte le Mohawkot, majd egy kötelet csatolt kötőfékébe és visszavezette a legelőre. Ahogy elengedte, a herélt boldogon ugrándozott társai felé, vágtája alatt szinte a föld is megremegett. Kethy csóválta fejét, és a kerítésnek támaszkodva tűrte fel munkás ingének az ujját. Pár percig itt állt és a ménest figyelte, aztán elindult befelé, mielőtt Anya megint leszidná az időzése miatt.
Turul vadul rúgkapált, ahogy megpillantotta a kötelet Ben kezében. A sárga csődör mérgesen horkantott, fejét magasan tartotta, farka zászlósra emelkedett. Ben a közelébe sem tudott férkőzni.
- Hazudtál… - jelent meg a háta mögött Kethy, mire Ben kissé riadtan fordult felé.
- Tényleg? És miben?
- Azt mondtad értem jössz. – Kethy elmosolyodott, majd egy almát húzott elő a zsebéből és Turulnak nyújtotta. A ló lelassított, füleit hegyezte, majd szépen lassan a lányhoz lépdelt és elvette kezéből az ínyenc falatot. Ben meglepetten nézte a csatlakozás pillanatát, és mikor Kethy ráakasztotta a kötelet kötőfékére, nem is zavarta már.
- Szóval így lehet őt lekenyerezni.- sóhajtott Ben.
- Minden nap egy alma és Turulnak jó kedve van. Ma még nem kapott.
- Cseles…
Turul csak úgy repült az akadályok fölött. Szinte még hajtani sem kellett a szabadugróban, amint meglátta a rudakat, lendületet vett és már a levegőben is volt. A beszivárgó esti napsugarakban szőre csillogott, és ez még gyönyörűbbé tette. Kecses mozgása, ívelten tartott nyaka és zászlós farka tette őt álomszerűvé.
- Csak ilyen formában legyen Szombaton is. – bizakodott Ben.
- Biztos nem lesz vele gond. Jól ugrik és jó minőségű tápot kap. Ki vezeti majd fel?
- Tom jön érte majd Pénteken. Szombaton a verseny után jön is vissza. Te hogy haladsz Korával?
- A lábait kezdtem el emelgetni. Még nem igazán tetszik neki.
- Ez érthető, elvégre még nagyon kicsi. De jó fej csikó. – Néma csend következett. Mindketten tudták, hogy mondaniuk kellene valamit, de sehogy sem jött a téma.
- Most mennem kell. Még vissza kell vinnem Mythost és Korát a legelőre. – habogta végül Kethy, és hátrálva indult el a kijárat felé.
- Majd holnap találkozunk.
- Oké…
Gyorsan sötétedett. Ahogy Kethy kilépett az istállóból kezében Mythos kötelével, már alig látott az orráig. Egyedül a Hold fénye virított az égen, Kethy éppen hogy csak megtalálta a kis kapun a zárat. Mythos szokásos tempójában haladt társai felé, de a kis Korá büszkén ügetett anyja mellett. Vékony hangján nyerített fel amint a többi ló szimatolgatni kezdte őket.
A szellő újra életre kelt, de most erőteljesebben kezdett fújni, mint reggel. Kethy összerezzent a hideg szél érintésétől, szakadt ingén hamar bebújt a szellő. Egy utolsó pillantást vetett Korára, majd megfordult, hogy elinduljon befelé. Ám hírtelen… a karám mellől valami neszt hallott. Későre járt már, a lovászok rég a szállásukon voltak, csak Brúnó, a farm juhászkutyája volt az udvaron, de ő is megkötve pihent az istálló mellett, ez a zaj viszont közelebbről jött. Kethy közelebb lépdelt a kapuhoz. A rejtélyes árny viszont nem tudván, hogy figyelik, a földhöz simulva lépett a birtokra. Léptei nesztelenek voltak, előbbi hibája fiatalságából adódott. Lábain megfeszültek az izmok, ahogy átugrotta a kerítést, és vékony, de hosszú farkát lóbálva jelezte vadászkedvét.
- Egy puma. Úr isten anya! – kiáltott Kethy és rohanni kezdett a ház felé. Torka szakadtából üvöltött, közben egy vastag botot kapott fel a földről. A ház lámpája kigyulladt, de mire Anya a tornácra ért, a pumának hűlt helye volt.
- Mi történt, mit kiáltozol éjnek évadján?
- Egy puma, anyu egy puma volt az udvaron!
- Micsoda, miket beszélsz? Sötét van biztos félrenézted. Lehet hogy csak egy kóbor kutya volt.
- Anya, nem vagyok bolond láttam azt a dögöt. Az istállóba akart bemenni.
- Ne hülyéskedj Kethy, gyere be és feküdj le, már képzelődsz is.
- De én…
- Gyere be Kethy! – ahogy Anya hangja egyre mérgesebb lett, Kethy tudta, hogy nincs esélye magyarázkodni. Könnyes szemekkel és nagyokat sóhajtva lépdelt fel a tornácon, és hangosan csapta be maga mögött az ajtót.
Tusolás után a szobájába szaladt, egy pillantást sem vetett a konyhaasztalnál ülő Anyára, csak felrohant a lépcsőn és az ágyára dőlt. Arcát párnájába temette, hogy takarja könnyeit.
- Tudom, hogy láttam azt a pumát. El sem lehetne téveszteni. Valamit tennem kell, hogy távol tartsam a ménestől. De mit? Hogyan? – ezeken forgott az agya a lánynak, álom sehogy sem akart a szemére jönni. Felült az ágyán, majd az ablakhoz lépett és a távoli mezőre nézett, ahol a ménes békésen legelészett. A kis fakó Korá kitűnt a többiek közül, világos szőre csillogott az éjszakában. Kethy nagyot nyelt, és ahogy a felhők végre erréb suhantak az égen a megjelenő telihold fényében elhatározta magát.
Már éjjel 2 óra is elmúlhatott, amikor a nappali fénye beszökött Kethy szobájába a résnyire nyitott ajtón. Anya lopózott be és leült az ágy szélére, majd kezével végigsimogatta az alvó lány arcát. Nagyot sóhajtott, megpuszilta, aztán ugyanolyan csendben kisurrant, ahogy be jött. Kethy kapva kapott az alkalmon. Ledobta magáról takaróját, mely nyakig elfedte, s az ablakhoz sietett. Már melegítőben volt. Ahogy az utolsó lámpafény is kialudt Anya szobájában, Kethy lábujjhegyen lesietett a lépcsőn, át a konyhán és ki az ajtón.
Kezébe jókora husángot fogott, és kiült a diófa törzséhez. Alig látott el az orráig, és sajnos hosszú nap volt a háta mögött, egyre álmosabb volt, de rettentően fázott. Mindezek ellenére is tovább erőlködött, elhatározta, hogy megvédi a ménest. De szemei úgy csukódtak le, mintha mázsás kövek nyomnák lefelé. Csak anya meg ne tudja ezt a kis titkot. Ha rájön, hogy Kethy kint aludt, biztos jókora fejmosás vár a lányra. De ez a szidás semmi nem lehetett volna ahhoz képest, ami most Kethyre várt.
A magas fűszálak között surranó fekete árny nesztelenül járta körbe a mezőt, keresve áldozatát. Gyenge, lassú és kicsi. Füleit hegyezve lapult a földhöz, puha mancsaival a földet taposgatta, várva a megfelelő alkalmat, hogy elrugaszkodhasson. Az eddig békésen legelésző ménes tagja közül csak Mythos volt, aki felemelte fejét a földről, és orrlyukait kitárva nézett körbe. Levegőt alig vett, szemeiben a félelem tükröződött. Korá mellette állt, kis farkával csapkodta a legyeket, amik bőrére szálltak és békésen szunyókált tudva, hogy anyja éberen vigyáz rá. Mythos felhorkant, jelezve társainak a veszély közeledtét. A ménes körül eluralkodott a feszültség, és ezt Kethy is észrevette, ahogy a horkantásokra felébredt.
- Mi történt? – Felállt a földről és Mythos felé indult, hogy megnyugtassa, de ekkor…
Kethy lába a földbe gyökerezett. A nyár végét jelző esti szél a csontjaiig hatolt, és hosszú hajtincseit az arcába csapta. Kék szemei könnyezni kezdtek, ahogy a ménes megiramodott a hegyek felé, nyomukban üldözőjükkel. Kethy azt sem tudta mit csináljon. Fusson? Kiabáljon? Ki hallaná meg az éjszaka kellős közepén? Szálljon szembe a fenevaddal? Őt is megtámadhatja. Mi tévő legyen? Nem törődve a rengeteg kérdéssel, melyek a fejében zajongtak rohanni kezdett, és torka szakadtából üvöltött. Kezében még mindig szorította a botot, aztán kifulladtan állt meg a kerítésnél. Borzasztóan sírt és csak figyelte mi történik.
Korát közrefogták a kancák, de a csikó felbukott és elterült a földön. – Koráááá! – üvöltötte Kethy, és szemei az egyre közeledő pumára futottak át. Elcsendesült a világ. …
Anya és Ben is kirohant a félelemmel teli nyerítések hadára, majd ahogy Kethy kiáltását meghallották, Ben gondolkodás nélkül rohanni kezdett a mezőre. Kezében egy puska lógott. Ahogy megpillantotta a küzdő feleket, felemelte, de Kethy lecsapta kezét.
- Ne! Őt találnád el! – De kit? Kiről beszél Kethy? Korá a ménes közelébe sántítva ügetett, miközben éles nyerítés zavarta fel a csendet.
Mythos dühösen vágta lábait a földhöz, mely megkeményedett az esti hideg érintéstől, és hangos koppanás követte a földet érést. A puma morgó hangja egészen Kethy szívéig hatolt, szinte hallotta, hogy a macska éles körmei felhasítják kedvenc lova bőrét. A fájdalmas nyerítésre a lány újra könnyezni kezdett, majd már patakokban folytak könnyei. Nem bírta tovább nézni. Futásnak eredt, átugrotta a leszakadt kerítést és elhajította a kezében lévő botot a puma felé, ami hegyezve füleit mordult a lányra. Mythos hátracsapta füleit és kemény patájával lépett a macska lábára. A következő pillanatban a dög már a ló hátán csimpaszkodott, és Mythos minél jobban ugrált, a puma annál jobban szorította. Aztán ahogy a kanca lefékezett, a ragadozó előre csúszott, de mély sebet vágott karmaival ellenfele nyakán, melyből ömleni kezdett a vér. Szürke szőrét teljesen vörösre festette vére.
Ben nem tétovázott tovább. Felemelte puskáját és célozni készült. Ahogy Mythos lerázta magáról a pumát, elsütötte a fegyvert. A dörrenés visszhangzott a hegyek magaslatai fölött, és a már alvó verebek is felröppentek a fákról, és a magas fűben megbújó fácánkakas is felröppent ijedtében. Korá megrémült. Ösztönei azt súgták, rohanjon, ahogy csak tud. Maga mögött hagyta társait, és ahogy csak bírt elfutott a mezőről, a sűrű fák árnyékába.
-Koráá! - Kethy a már mozdulatlan puma fölé sétált, haja még mindig szemébe lógott, de ránézett a döglött állatra.
- Kethy! – kiáltott felé Ben, mire a lány tudta, hogy Mythos felé kell fordítania fejét. Félt ránézni. A szürke kanca vele szembe állt, nagyokat szuszogott, és fejét mélyre hajtotta. Véres farok szálait felkapta a szél, majd fekete szemeivel végignézett gazdáján. Horkantott, majd elfeküdt a földön. Kethy könnyezve sétált felé, letérdelt mellé, majd nyakára borult. Pulcsija csupa vér lett, és ahogy kezét végighúzta a ló nyakán megrémült. Tudta, Mythos menthetetlen.
- Kethy!! – Anya ért Ben mellé, és megpillantva az alig élő lovat és a síró Kethyt, elállt a lélegzete. Könnyek szöktek szemébe, majd nagyot nyelt, Benre nézett, aztán lányához sietett. – Gyere Kethy… Gyere be kicsim…
- Nem, Mythos… Miért? Ne most kérlek! Mythos…
- Kethy gyere… - Anya lerántotta a lányt a lóról, majd visszavitte a házba. Ben nagyot sóhajtott. Tudta mit kell tennie, és mégis olyan nehéz volt számára. Szerette ezt a szürkét, és amit az előbb tett, csak még nagyobbá emelte őt a szemében.
De belegondolva… Mythos szenved. Nagyon…
Kethy tudta mit jelent a dörrenés. A mező végénél jártak, amikor az felharsant, és Kethy összerezzent. De Anya nem engedte visszafordulni.
Az éjszaka végtelen hosszú volt Kethy számára. Nem aludt. Félt, hogy újra látná a jelenetet, amint a puma ráugrik lovára. Csak szakadatlanul sírt az ablaknál, és végig arra gondolt, miért éppen Mythossal történt ez? Egyik lovuknak sem kívánt volna ilyet, hiszen mindet határtalanul szerette, de miért éppen az a ló esik áldozatul, amelyiket mindnél előrébb helyezte a szívében? Rajta tanult meg lovagolni, ő mutatta meg neki, mit jelent gondoskodni valakiről. Amikor rossz kedve volt, ő mindig megtudta vigasztalni, elég volt hozzá nyomnia puha orrát. De ki fogja ezután megvigasztalni őt? Ki fog a sarkában loholni egész nap? Kivel fog ezek után eldicsekedni a vendégeknek és turistáknak? Már most hiányzott Mythos.
A hajnali sugarak elsőként világították be Kethy szobáját, és a fény Mythos bekeretezett fotója verte vissza. Kethy kezébe vette a képet, könnyes szemmel nézett végig rajta, majd visszarakta a helyére. Kinézett az ablakon és hamar rájött, van olyan, akinek sokkal nehezebb elviselni Mythos hiányát. Korá valahol odakint a rengetegben bujdokol , halálra rémülve, valószínűleg éhesen és fázva, sérülten. Kethy az egyetlen, aki segíthet rajta.
Elszánt arccal pattant fel ágyáról és a szekrényéhez lépett, majd a következő pillanatban már az istálló melegét érezte az arcán. Rubin boxához lépett, levette a fogasról a kantárat és elkezdte felszerszámozni a tarka heréltet, aki füleit hegyezve próbálta megérteni, hogy miért kell ilyen korán munkához látnia. Kethy sietett, valószínűleg ezért ijesztette meg Ben hangja.
- Te meg mit csinálsz?
- Megijesztettél. – védekezett a lány.
- Ez is csak azt bizonyítja, hogy olyat teszel, amit nem kéne. Szóval, hová készülsz?
- Meg kell találnom Korát. Egyedül van odakint, semmi esélye.
- Nem mehetsz ki, még szinte sötét van, az orrodig sem látnál. És pláne, hogy Rubinnal mennél, aki már egy hete egy lépést sem tett a boxán kívül. Az első pillanatban elrohanna veled.
- Nincs más választásom! Ő az egyedüli, akin mehetek, a többi ló eltűnése túl feltűnő lenne anyunak.
- Te nem vagy magadnál!
- Ha ennyire féltesz, gyere velem!
- Micsoda? Te teljesen meghibbantál?
- Eddig az volt a bajod, hogy egyedül megyek. – morcosodott Kethy, miközben nyerget rakott Rubin hátára, és a súlytól felkapta a fejét. Ben még alig válaszolt a lány már a hevedert húzta. – Figyelj Ben. Ha én nem megyek ki, akkor esélyt sem adok neki az életre. Muszáj megtalálnom. Csak ő maradt nekem Mythosból. – Hosszas csend következett. Kethy szinte könnyes szemekkel és összeszorított ajkakkal várta Ben válaszát, akinek szeme eltűnt a kalapja alatt és a földet bámulta, miközben egy porcicát rugdosott ide-oda a földön.
- Na jól van. Hozom Ráhelt, addig vezesd ki Rubint.
- Köszönöm Ben! – mosolyodott el Kethy és a fiú nyakába ugrott örömében, majd kivezette Rubint.
A mezőt alig két perc alatt hagyták maguk mögött, hiszen Rubin ereje teljében volt, és jobban akart futni, mint bármikor. Egyedül Ráhel, a sárga kanca jelenléte fogta vissza, így Kethy még vissza tudta húzni. A Medve hegynek az ösvénye felfelé vezetett, s az emelkedő telis tele volt alacsony fákkal, melyeknek ágai a lehető legjobban zavarták a kilátást. Rubin nagyokat rugaszkodott előre, hogy megtartsa egyensúlyát és lendületét, így hamar lelohadt rohanási kedve.
Anya is felébredt. Reggeli kávéját az ablakban kortyolgatta, ami éppen az istálló felé nézett. Nagy volt a csend, de ez megszokott volt reggel 6 órakor. Kethy még biztos alszik, különben már rég a lovak körül legyeskedne. Anya napjai mindig ugyanúgy kezdődtek. Az istállóban megetette a fias kancákat, lecsutakolta őket, majd a papírmunka várta.
Az istállóban megszokott adagokat osztogatott a lovaknak, és automatikusan Rubin boxába is berakta az adagot. Ahogy majdnem kilépett az ajtón, akkor fordult vissza.
- Greg! – szólt Anya, mire egy bajszos öregember lépett be az istállóba. – Hol van Rubin?
- Nem tudom. Nem lehet, hogy Kethy mozgatja?
- A gyakorló karám teljesen üres. – ekkor futottak át az agyán a gondolatok, és a kép összeállt. – Jajj ne! Greg, hozd a furgont!
Már hosszú órák óta lovagoltak az erdei ösvényeken. Kethy kiérve az erdőből megállította Rubint a hegytetőn, és szuszogva nézett körbe. A szél dobálta haját, és a Nap a szemébe sütött. Semerre nem találta Korát.
- Nem menekülhetett másfelé? – ért mellé Ben és ő is a távolt kémlelte.
- Ez az egy út van felfelé. Legalábbis ez az egy, ami járható. Nem hiszem, hogy beette volna magát a bozótosba.
- Szerintem meg pont a bozótosba ment. Ahol nem tudják megtalálni.
- Akárhogy is, azt az utat nem tudjuk megnézni. Járhatatlan.
- Viszont sokat rohanhatott. – kapott észbe Ben.
- És?
- Biztosan megszomjazott. Itt pedig csak egy vízlelő hely van. A Farkas folyó.
- Biztosan megérezte a szagát és inni akar.
- Gyerünk Kethy!
Úgy robogtak lefelé a hegy túloldalán, ahogy csak tudtak. A lovak patája alatt dobogott a föld és Kethy már nem is akarta visszafogni Rubint. Minél hamarabb meg akarta találni Korát.
De reményeik és a valóság nagyon különböztek egymástól. A folyó csobogó hangja elnyomta a madarak reggeli nótáját, és minden más zajt, ami Korára utalhatott volna. Kethy könnyes szemekkel kereste a jeleket, amik elárulták volna neki, hogy a csikó itt járt, de semmit nem talált. Leszállt a nyeregből és kezében fogva a kantárszárat hunyorgott a távolba.
- Talán már otthon van. – próbálta vigasztalni Ben. – Lehet, hogy már ösztönösen visszament a farmra.
- Lehet. – mondta szomorúan Kethy, mint aki semmi esélyét nem látja ennek a lehetőségnek. Viszont fogalma sem volt róla, hogy merre induljanak tovább. Ekkora utat egy csikó biztosan nem tud megtenni egyedül. Az anyja nélkül biztosan nem csatangol messzire. Merre lehet?
- Kethy… - szólt újra a fiú. – Most már vissza kell mennünk a farmra. Édesanyád már biztosan aggódik.
- Menjünk. – Kethy a könnyeivel küszködött. El sem akarta hinni, hogy lemondott Koráról. Olyan, mintha Mythost hagyta volna cserben.
A hazafelé út néma csendben vezetett. Se Ben, se Kethy nem tudott mit mondani. A lovak fáradtan lépdeltek a köves úton, fejüket mélyre hajtották, és lomha mozgásuk borzasztóan kényelmetlen volt. Szinte ringató.
A Ranch kapuján belépve Kethy már előre tudta, hogy mit fog kapni Anyától, a mai malőrje miatt. Teljesen belenyugodott, egy cseppet sem zavarta. Anya, aggódó tekintettel, mégis olyan dühös arccal futott ki a konyhából.
- Kethy jól vagy?!
- Semmi bajom. – mondta unott hangon, miközben elkezdte lenyergelni Rubint.
- Hogy jutott eszedbe, hogy kimész Rubinnal, mikor már régen ment utoljára? Simán elragadhatott volna.
- Tudom Anya.
- 13 éve lovagolsz és ekkora felelőtlenséget követsz el, nem is ismerek rád!
- Tudom Anya.
Késő délutánra járt, mikor Kethy kiment a legelőre, és leült az öreg fának a tövébe, pontosan oda, ahova akkor is ült, amikor Mythos elpusztult. A lemenő Nap sugarai a szemébe világítottak, most mégsem zavarta. A ménes békésen legelészett, mintha semmi nem történt volna körülöttük. Igaz, a legapróbb zajra is felfigyeltek, de különösebben nem érdekelte őket Kethy jelenléte.
A lány elmerült gondolataiban. Hol lehet most Korá? Merre járhat? A hegy felé nézett, amerre a csikó eltűnt az éjszakában, de a hegytetőt nem látta a vakító napsugaraktól. Olyan nyugodt és békés volt a táj. A lágy szellő megmozdította a tölgy leveleit, néhányuk a földre hullt. A ménes tagjai fülüket hegyezték és a hegy irányába tekintettek. Egy pillanatra még a rágást is abbahagyták. Kethy kérdően pillantott a hegy felé, és nem értette mi keltette fel ennyire a lovak érdeklődősét. Hunyorogni kezdett, hogy kivegye a fekete folt alakját a távolban. Egy örökké valóságnak tűnt, mire a lány felismerte a foltot, ami egyre csak közeledett feléjük.
A lélegzete is elállt, miközben felállt és kiegyenesedett. Alig mert megmoccanni és levegőért kapkodott.
- Korááá! – kiáltotta hangosan, majd megindult a csikó felé, aki fáradtan botlott meg egy-egy lépésénél. Kethy könnyes szemekkel, de mosolyogva rohant felé, s a kiáltásra ben is felfigyelt. Egy pillanatig szintén nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, de végül mosolyogva rohant ő maga is a legelőre.
Kethy lelassított, ahogy közel ért a csikóhoz, hiszen ő is megállt. Egy kis ideig csak méregették egymást, Korá fülei előre hátra mozdultak, farkát csóválta, hogy zavarja a legyeket, majd fejét előre hajtotta, és Kethy hasához bújt. A lány térdre borult és átkarolta a fakó csikó nyakát.
Szemeiből könnyek hulltak a földre és hangosan zokogott, de nem szégyellte. Korá fejét erősen a lányhoz nyomta, mintha ő is sírt volna. A szívük egyszerre vert hevesen.
Kethy nem engedte a csikó nyakát, de az ég felé nézett és elmosolyodott.
Tudta, hogy Mythost mégsem vesztette el teljesen. Hiszen ebben a kis csoda csikóban él tovább….
Vége
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
