|
Vattacukor *
Shadbaby 2009.10.24. 16:42
Bárki lehetne. Bárki, aki szereti a naplementét. Amikor a vurstliban lemegy a nap, ő ott van. A fantáziája feléled, és furcsa események vezsik kezdetüket. Csak kövesd a vattacukor illatát, és megtalálod a kalandot, és a varázslatot!
Vattacukor
Írta: Shadbaby
Nem minden naplemente egyforma. Vannak, akik csak a tűzként vöröslő fajtáját ismerik. Amikor a fények szinte lángba borítják az eget. Gyönyörű, és vad. Az én szívem azonban mégis máshoz húz. Amikor az ég szürke, és sejtelmes. Hatalmas felhők vonulnak át a nap előtt, nem engedve át magukon egy sugarat sem. Köd száll a levegőben, és már egész sötét van. Van benne valami misztikus. Valami megmagyarázhatatlan, amitől a szívem hevesebben kezd verni, kalandra szomjazva. A tüdőm megtelik a csípős levegővel, a testem felélénkül. Nekem ez a naplemente. Nem egy nap vége. Egy éjszakai kaland kezdete.
A mai napszállta különösen tetszett nekem. Pont olyan volt, amilyennek szeretem. De a levegő mégis szinte izzott a vurstli elhagyatott bódéi, és játékai között. A jegypénztárak üresen álltak, a körhinták ugyanúgy maradtak, ahogy az előző este hagyták őket. Nem égtek a fények, és különösen lepusztultnak tűnt a vidék. A bódék magányosan álltak, és várták, hogy végre megteljenek élettel. Sehol egy lélek. A szürkeségben feléledt a képzeletem, és surranó bohócok hangjait véltem hallani. Hallottam erőltetett kacajukat, és a hatalmas cipők trappolását. Éreztem, ahogy a hátam mögött egyre hidegebb lesz a levegő. Összehúztam magamon a kabátot, és gyorsabb léptekkel haladtam tovább. A fantázia furcsa dolgokat szülhet, és bár biztos voltam benne, hogy semmi nincs mögöttem, a szívem egyre hevesebben kalapált. Egyébként is féltem a bohócoktól. Olyan ijesztőek a harsány nevetésükkel, és kikent arcukkal. Semmi mozgást nem észleltem, így kezdtem logikusan gondolkodni. Nincs itt semmi! Ám sajnos a félelem a nagyobb úr, és amikor az egyik bódé reccsenését véltem hallani, pulzusom az egekbe szökött, én pedig kidülledt szemekkel futni kezdtem. El messzire. El a bohócoktól.
Átvágtam az óriás kerék mögött, és letértem a kerítés mellé. Itt a vurstli határa. Mellette dombok, és egy hatalmas erdő húzódik. Magas drótkerítés választja el ezt a kis külön világot minden mástól. Visszavettem normális tempóba, és zsebre vágtam a kezem. Nyakamat behúztam, és mélyet szippantottam a csípős koraesti levegőből. A tüdőm hörgött, és sípolt minden egyes lélegzetvételnél. De biztos, hogy én hörögtem? Tétován megálltam, és körbekémleltem. Úgy tűnik sehol senki, de mégis, mintha valaki, vagy inkább valami, utánam osonna. Nem olyan fürge léptekkel, mint a bohócok. Lassú, és megfontolt lépésekkel jön utánam. És nem tréfál. Újra megindultam, és közben hallgatóztam. Nem is hörgés ez, sokkal inkább…morgás. És biztosan nem belőlem jön. Vagy mégis? Hátrafordultam, az erdő felé, ahol egy fekete árnyat véltem látni. Elosont. Pont úgy, mint egy…oroszlán! Magamból kikelve kezdtem újabb őrült rohanásba. Próbáltam meggyőzni az agyamat, hogy csak a képzeletem játszik velem, de a félhomályban olyan valósnak tűnt minden. Ahogy elkezdtem futni, éreztem, ahogy egyre csökken a távolság köztem, és üldözőm között. Kétségbeesetten megálltam, és megpördültem, hogy szemtől szembe álljunk. Ám legnagyobb meglepetésemre semmi nem volt ott, csak a kavicsokkal telített földút.
Összefontam a karjaimat, és átsétáltam a túlsó oldali kerítéshez. Innen tisztán látszott a nap, bár felhők takarták. Csupán egy homályos vörös folt volt a szürkeségben. Elgémberedett ujjaimmal megragadtam a drótkerítés réseit, és megbabonázva figyeltem a hatalmas égő csillagot, amint próbál áttörni a felhők sűrűjén, de minduntalan elbukik. Dühében szinte lángolt. Olyan volt, mintha hatalmas fénycsóvák törtek volna ki belőle, amik csupán egy percig égnek, majd eloltja őket a tűznyelő. Valóban úgy tűnt, mintha hatalmas, barna testű férfiak ülnének a felhőkön, akik minden arra járó kósza lángot képesek lenyelni. A felhők, és így a tűznyelők is azonban oszolni kezdtek, a nap pedig sietve, vadul végignyújtotta sugarait a sátrakkal körbevett úton. Végre legyőzte a tűznyelőket, és még utoljára bevilágíthatja a környéket.
Elindultam a vurstli középpontja felé. Egy óriási körhinta állt ott, manapság nem látni ilyet. Gyönyörű régies darab, ezer és ezer égővel felszerelve. Nincs egy pontja sem, ami nem világít. Cifra, büszke paripák sorakoznak rajta. Van amelyik ágaskodik, kirúg, vagy éppen büszkén, peckesen áll. Most nem égett a körhinta, a lovak csöndesen sorakoztak a sötétben. A máskor szinte életre kelő ménes most aludt. Végigsimítottam a körhinta arannyal futtatott oszlopát, és egyenként végignéztem a csodalovakat. Gyöngyház színben pompázott mindegyikük, halványrózsaszín, és világoskék csíkokkal futtatva. Szemük áttetsző volt, akár a gyémánt. A sörényük pedig rózsaszín, habos, és sűrű, akár a vattacukor. Gyöngyökkel díszített szerszámok feszültek aránytalan, mégis formás testükön, vékony, kerek nyakukon pedig díszes betűk hirdették neveiket.
Fellépdeltem a kristályokkal kirakott lépcsőn, ami a paripákhoz vezetett, és végigsétáltam közöttük. Mindegyiket végigsimítottam, alaposan megszemléltem. Olyan valószínűtlenek, varázslatosak, és mégis gyönyörűek. Az egyikük különösen megfogott. Valódi mestermunka volt. Finoman ki volt faragva minden egyes részlete. Kidomboruló izmai, lüktető erei, lobogó sörénye. Mind-mind aprólékos munkával lettek elkészítve. Sokkal igényesebben, mint a többi. Olyan életszerű volt. Mintha bármelyik percben felpattanhatna, és elgaloppozhatna. Nyakára sötét, rózsaszín szalagot festettek, amire karcsú, fehér betűkkel írták fel a nevét: Candyfloss. Vattacukor. Óvatosan, féloldalasan felültem rá, és végigsimítottam gyöngyház oldalát. Sörénye habos volt, és göndör. Nem túl hosszú, de tömött, és kerek. Mint a valódi vattacukor.
A nap sugarai lassan ide is eljutottak. Fürgén végignyújtózott az arannyal borított égőkön, és oszlopokon. Lágyan beletúrt Candyfloss sörényébe, és megvilágította kristályos szemét. Varázslatos pillanat volt ez. Minden eddigi félelmem elszállt. Nem törődtem már a bohócokkal, sem gyilkos oroszlánokkal. Nem foglalkoztattak a félelmet nem ismerő tűznyelők sem. A körhinta varázsa teljesen magával ragadott. Szerettem volna, ha ők is életre kelnek, mint a képzeletem többi bizarr szüleménye. Vágtatni akartam ennek a paripának a hátán. Látni az elmosódott fényeket, érezni pihekönnyű sörényének libbenését. Varázslatosak. Keljenek hát életre! Behunytam a szememet, és koncentráltam. Próbáltam rávenni a lovat, hogy mozogjon, hogy nyerítsen rám, de nem jött válasz. Csak állt ugyanolyan csendben, mint a társai.
A nap végleg lebukott a dombok között, Candyfloss ragyogó szeméből pedig kiveszett a maradék csepp élet is. Nagyot sóhajtva lecsusszantam a ló oldalán. Ugyanabban a percben, mintha erőtlen nyerítést hallottam volna. Hátrafordultam, és végignéztem a körhintán. A ménes minden egyes tagja a helyén állt. Nem ők voltak. Amint ez a gondolat végigfutott az agyamon, újabb nyihogás ütötte meg a fülemet. Ez már nem képzelődés. A bejárat irányából jött. Leugrottam a körhintáról, és futni kezdtem, át a vurstlin. Bár időközben teljesen besötétedett, most mégsem gyötörtek borzalmas rémképek. Már nem hallottam a ló nyerítését, mégis biztos voltam benne, hogy a bejáratnál van.
És valóban. Ott állt ő, sűrű, rózsaszín ködbe burkolózva. Erős, izmos lábai néha átszakították a vattacukor sűrűjét, ami körülötte gomolygott. Magas volt, egyenesen óriási. Sörénye hosszan omlott alá, habos volt, és lágy, farka a földet söpörte. Kristályos szemeit rám szegezte, és kilépett a homályból. Gyöngyház teste ragyogott, pedig semmi fény nem érte. Szinte világított az estében. Testén erős rózsaszín csíkok futottak, patája ezüstösen ragyogott. Ő volt az. Hát mégis életre kelt. Büszkén odalépdelt hozzám, és rózsaszín orrával végigszaglászott. Felvetette fejét, és délcegen oldalra lépett. Most tudtam jobban szemügyre venni. Nem akkora volt, mint egy szokványos ló. Kiugró marja a két métert verdeste, lábai szinte pálcika vékonyak voltak. Mégis volt benne valami varázslatos, ami megigézett. A kristályokkal kirakott szerszámok ott himbálództak rajta, és szinte kérleltek, hogy menjek, szálljak fel.
Tettem egy bizonytalan lépést a ló felé. Ő újra lehajtotta fejét, a szár pedig zörögve csúszott le a nyakán. Remegő ujjakkal kezembe vettem a csillogó szerszámot, majd visszahúztam a ló marjához. Másik kezemmel megfogtam a hátsó nyeregkápát, és belenéztem a ló szemébe. Teljesen nyugodt volt. Szememmel kengyelt kezdtem keresni, de nem volt rá szükségem. A ló patái között gomolygó rózsaszín felhő lassan beáramlott a talpam alá, és finoman felemelt. Átlendültem a nyeregbe, és beletúrtam Candyfloss sörényébe. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban vattacukor volt. Gyengéden ujjaim közé fogtam a szárat, és már indítottam volna a paripát, amikor minden előjel nélkül felágaskodott alattam. A szívem hevesen verni kezdett, az adrenalin végigáramlott a testemen. A ló nekiiramodott.
Patái tíz centivel a föld felett mozogtak. Repültem. Olyan lágy, és gyengéd volt a vágtája, mégis vad. Hajam meglibbent a szélben, és kiürültek a gondolataim. Csak vágtattunk át a vurstlin, én pedig minden vágtaugrásnál gyorsabb iramra ösztökéltem. Soha nem éreztem még így. A száguldás elvette az eszemet, és újra feléledt a fantáziám. Újra láttam a surranó bohócokat, a vad oroszlánokat, és a tűznyelőket. De most nem féltem. Candyfloss hátán olyan magabiztosság lett úrrá rajtam, mint még soha. Ragyogó paripám bevilágította a vurstlit. Amerre elvágtattunk, felvillantak a fények. Átvágtunk a sátrak sűrű erdején, és a fényrengetegben jól láttam az ijedtükben hátrébb húzódó bohócokat, akik mögött hosszan elnyúlt árnyékuk. Candyfloss fürge vágtaugrásokkal bejutott az óriáskerék mögé. Most tisztán láttam a bömbölő oroszlánokat. Egyik kezemmel elengedtem a szárat, és megdörzsöltem a szemem, hátha csak képzelődöm. De nem, a pár perce még bömbölő vadmacskák most rémülten futottak arrébb, amikor paripám ezüst patái a kavicsos út fölé értek. Bár nem érintettük a talajt, mégis hallani véltem a földhöz ütődő paták dobbanásait. A vágtaugrások egyenletes dallama szédíteni kezdett. Láttam az elmosódott fényeket, andalított a paták muzsikája, egész testem lázban égett, mégis reszketett.
Kinéztem a ló két füle között, és megpillantottam a körhintát. Fényárban úszott, a lovak pedig büszkén vágtattak körbe-körbe. Csak Candyfloss helyén nem állt senki. Paripám egyre őrültebb vágtába kezdett, kezeim elernyedtek. A galopp teljesen elkábított. Varázslatos volt az a rengeteg szín, a fények. Gyöngyház lovam az egyszerű ember számára felfoghatatlan sebességgel száguldott, én pedig egyre kábultabb lettem. Éreztem a vattacukor édes illatát, a kezeim pedig felengedtek. Beletúrtam a csődör sörényébe, előredőltem a nyeregben, és beleszagoltam a varázslatos édességbe. A szám égett. Lábammal már nem szorítottam olyan vadul, mint eddig. Csak szárnyaltam. Candyfloss azonban elvégezte a dolgát. Életre keltette a vurstlit. Ereje tetőpontján volt, amikor megérkeztünk a körhintához. Hirtelen elrugaszkodott, én pedig esetlen rongybabaként hagytam el csillogó nyergét. Nagy huppanással érkeztem a földre, arcom összerándult a hirtelen fájdalomtól. A hátamon feküdtem, de még mindig forgott velem a világ. A csillagos ég körbe-körbe járt, ijesztő fénycsóvák keringtek fölöttem. A vattacukor édes illata még mindig betöltötte a levegőt. Még mindig itt gomolygott körülöttem. Lassan azonban elpárolgott, én pedig visszakerültem a rideg valóságba.
A fejem zúgott, megizzadtam, és reszkettem. Egyszerre. Felültem a földről, majd sajgó testrészeimet dörzsölgetve a körhintára szegeztem a tekintetem. Minden ló a helyén állt. Mindegyik, beleértve Candyflosst is. Ugyanúgy állt ott, mint amikor először láttam. Ugyanolyan délcegen. Ám most már nem volt olyan valós, és hatalmas, mint amikor a hátán száguldottam. Visszanyerte inkább tündérmesékbe illő, nyurga formáját. Szeme még mindig csillogott, mint a gyémánt, és most is kellemes, édes illat áradt belőle. Lassan feltápászkodtam a földről, és megigézve néztem a fényeket, a lovakat, mélyen magamba szívtam a friss levegőt. A szívem még mindig hevesen vert a varázslat hatására. Lassan emberek kezdtek szállingózni a vurstliban, megtöltve élettel, és hangzavarral. Hallottam az árusok kiáltozásait, a bohócok surranásait, az oroszlánok üvöltéseit. Láttam is őket. A tömeg szintén látta, hallotta őket, sőt Candyflosst is látták. De ők nem látták a kalandot, és a varázslatot.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
