|
Megszólít az éjszaka
Narin 2009.12.26. 15:08
Egy apró ablakon át kecses paripaként szökkent be a lemenő Nap sugara az istállóba, s huncutul csiklandozta meg a bőrömet. Épp az arcomba világított, bennem pedig furcsa érzés áramlott szét. Mintha valami különös energia robbant volna fel bennem. Mint amikor az ember libabőrös lesz, és végigfut az egész testén. Az éjszaka hívott. Suttogva szólongatott, és kalandra csábított. Felnéztem, és azonnal tudtam, mit kell tennem.
Megszólít az éjszaka
Írta: Narin
A lovam nagyot nyerített, amikor odanyújtottam elé a tenyerem; benne egy szép almával.
- Örülsz, nagyfiú? – kérdeztem nevetve, mire boldogan kikapta kezemből a csemegét, és élvezetesen elmajszolta. Megveregettem a nyakát, és szeretetteljesen átöleltem.
- Annyira szeretlek… nem is tudom, mi lenne velem nélküled, Jasper – suttogtam lovam szürke sörényébe. Kelletlenül pillantottam karórámra. Hat óra múlt. A Nap már lemenőben volt ezen a szép tavaszi estén. De nekem sajnos mennem kellett. Ha nem érek haza időben, a szüleim balhézni fognak.
- Ne haragudj, Jas – motyogtam szomorkodva, és kihátráltam a bokszból. – Mennem kell.
A szürke csődör szemrehányóan nézett rám a rácsok mögül. „Máris itt hagysz?”
- Hétvégén találkozunk, lovacskám – búcsúztam, de tudtam, hogy ez közel sincs így. Összeszorult torokkal indultam kifelé. Szemeimet majdnem elöntötték a könnyek, ha eszembe jutott, hogy mi lesz holnap. Amint a bokszok mellett futottam, hirtelen megtorpantam. Egy apró ablakon át kecses paripaként szökkent be a lemenő Nap sugara az istállóba, s huncutul csiklandozta meg a bőrömet. Épp az arcomba világított, bennem pedig furcsa érzés áramlott szét. Mintha valami különös energia robbant volna fel bennem. Mint amikor az ember libabőrös lesz, és végigfut az egész testén. Az éjszaka hívott. Suttogva szólongatott, és kalandra csábított. Felnéztem, és azonnal tudtam, mit kell tennem. Megfordultam, és rohantam vissza Jasper bokszához. Elhúztam a reteszt, és csillogó szemekkel meredtem rá.
- Jasper – szóltam halkan, de érthetően. – Indulunk.
A szürke csődör izgatottan felkapta a fejét, és egyetértően horkantott egyet. Nem mondtam neki, hova megyünk, mert nem is kellett hangosan kimondanom. Tudta. Elrohantam a nyergesbe, és kihoztam a szerszámait. Gyorsan felnyergeltem, és a kantárszáránál fogva máris vezettem ki az istállóból. A többi ló értetlenül méregetett minket. Jasper patái hangosan koppantak az istálló folyosóján. Elhúztam a súlyos faajtót, és kivezettem a lovamat az udvarra. Odakint néma csend volt. Közben már besötétedett. Felnéztem az égre; s elállt a lélegzetem. Milliárdnyi tündöklő fénypont vonult fel az ébenfekete szőnyegen. A tekintetem Jasperre tévedt. Barna szemeinek két hatalmas gömbjét megfestették fényükkel a csillagok. Ráfektettem a kezem a nyakára, és nagyot sóhajtottam.
- Jól van – susogtam, mikor a lágy szellő meglibbentette fekete hajamat. – Menjünk!
Felkapaszkodtam a hátára, és a kezembe fogtam a szárakat. Lassan elindultunk az erdő felé. Jasper nyugodtan lépkedett, ám mégis nagyon felvillanyozta ez a tiltott kiruccanás. Hiszen nem szabadna most itt lennem. Neki sem szabadna itt lennie. De ugyan ki tiltaná meg, hogy azzal legyek, akit a legjobban szeretek a világon? Mit nem adnék, hogy a sajátoménak mondhassam őt… de sajnos nem a sajátom. Kivéve ma éjjel. Mert ez az éjszaka csak a miénk, és senki nem veheti el tőlünk. Az erdőbe érkezve mégis elöntött a félelem. A holnap miatt. Jasper patái alatt zizegni kezdett az avar, s néha elpattant a súlya alatt egy-egy gally. A fák rengetege viszont néma volt. Mintha nem akart volna elárulni minket. Lassan aztán kiértünk egy tisztásra, amely felsietett egy dombra, majd le egy fűvel borított völgybe.
- Rajta, Jas! – suttogtam, majd beugrattam vágtába. – Most mi jövünk.
A felkerekedő szél belekapott a hajamba, s a nyeregben felemelkedve magával ragadott valami egészen csodálatos tornádó. Felkapott, és hihetetlen boldogsággal töltötte meg a lelkemet. Éreztem, ahogy Jasper szíve az enyémmel egyszerre dobban. Éreztem a vér lüktetését az ereiben, hallottam lélegzetét, amely ugyanakkor töltötte meg az ő tüdejét, mint az enyém a sajátomat. Eggyé váltunk. A domb tetejére érve úgy éreztem, semmi és senki sem veheti el tőlem ezt a lovat. Holnap azonban mégis megteszik. Soha többé nem látom Jaspert. Hát ki kell, hogy használjam ezt az alkalmat. Előttünk hatalmas legelő terült el, kerítésekkel tűzdelve. Tökéletes alkalom ahhoz, hogy még egyszer utoljára vele lehessek. Ahogy süvítettünk lefelé az emelkedőn, a szél felszárította arcomról a könnyeket. Nevetni kezdtem, mert nevetnem kellett saját magam sanyarú sorsán. Holnap elveszítem azt, akit a legjobban szeretek a világon. De most még itt van; és ezt maradéktalanul ki kell használnunk.
Egy kerítés felé közelítettünk. Jasper elrugaszkodott, én pedig felemelkedtem, és ráhajoltam a nyakára. Ő pedig már repült is. Mindketten szárnyaltunk. Mikor földet értünk, mohón akartam még ezt az érzést. Csak még egyszer hadd érezhessem ezt az erőt a testében! Hadd érezhessem, hogy valóban itt van, és nem csak álmodom. Patái alól röpködtek a föld- és fűdarabkák, sörénye szállt a szélben, s szinte szárnyalt; alig érintette a talajt. Következett egy újabb kerítés. Jasper elrugaszkodott… és már repültünk is. A földre érkezve láttam, hogy egy patak húzódik apró medrében nem sokkal előttünk. Felvettem a lovam lépésbe, és leszálltam a hátáról. Végigsimítottam tajtékban úszó nyakát, s a patak felé indultunk. Amint odaértünk, Jasper boldogan dugta bele puha orrát a hűs vízbe. Felhorkantott, és megrázta sörényét, majd boldogan nézett fel rám. „Gyere játszani te is, Jaslene!”
- Nem… - motyogtam alig hallhatóan, mert torkomat szorította valami. – Csak játssz nyugodtan, drágám.
Lekuporodtam a fűbe, és elérzékenyülten figyeltem, ahogy Jasper mellső lábaival a vizet kavargatja, közben pedig boldogan nyihog. Felhúztam a térdeim a mellkasomhoz, és átkaroltam őket. Gyönyörű szürke szőrére ezüstös port hintett a Hold. Arcomat pedig csak sápadtabbá varázsolta. Feltámadt a szél, és meglibbentette a hajamat. Elhozta magával minden érzelmemet: kétségbeesést, nyomorúságot, magányt. Még itt volt velem, de máris hiányzott. Szemeimet elöntötték a könnyek, és vigasztalhatatlan zokogásba kezdtem. Jasper ijedten pillantott fel rám, s sietve odalépkedett mellém. Orrával megbökdöste az arcomat, és halkan nyihogott egyet. Átöleltem a nyakát, s arcomat a sörényébe temetve sírtam tovább. Próbáltam elraktározni ezt a pillanatot, megjegyezni szőre selymességét, testének édes illatát. De a holnap eljött. Semmibe meredő szemekkel ültem az istálló előtt. Lassan bekanyarodott egy piros autó, lószállítóval. Kerekei alatt ropogtak a kövek, s amint megállt, azt kívántam, bár ne nekem kéne végrehajtanom a rám váró feladatot. Egy szőke férfi ugrott ki az autóból, öltönyben, napszemüvegben. Felém sietett, és intett a kezével.
- Hé, te, Jaslene! – kiáltotta. – Te vagy az, ugye?
Bosszúsan bólintottam, és kelletlenül felálltam a padról.
- A lovamért jöttem – magyarázta olyan hangon, mintha nem értenék a nyelvén. – Biztosan tudod. A neve Jas…
- Máris hozom – szakítottam félbe sietve. Csak ne kelljen még egyszer hallanom azt a nevet…
Besétáltam az istállóba, és gépies mozdulattal toltam el a bal oldali hetedik boksz reteszét, aminek a belső oldalán volt egy kis festékhiba… Igen, emlékszem, mikor csikókorában rugdosta a jobb oldali falat. Még mindig ott a nyoma. Nem szerette a répát. Sőt, utálta. Ezért mindig csak almát adtam neki. Ma is hoztam neki egyet a zsebembe. Egy utolsót. Elővettem, és kinyújtottam felé a tenyerem. Felnyihogott, és boldogan elfogadta. Miközben ropogtatta, felcsúsztattam a fejére sárga kötőfékét, amit pontosan 5 hónapja kapott tőlem. Igyekeztem visszafojtani a sírást, ami feltörni készült belőlem. Felcsatoltam a kötőfékre a vezetőszárat, és kisétáltam vele a bokszából. Lassan elindultunk a kijárat felé. Jasper puha ajkaival a szárat tartó kezemen matatott. Kirázott a hideg, amint megéreztem meleg leheletét a bőrömön. Kiértünk az istálló elé, ahol a férfi már várt.
- Na, végre – morogta alig hallhatóan. – Nos, kislány, köszönöm a segítséged. A pénzügyeket már rendeztem Mrs. Jacksonnal. Erre nem lesz szükség…
Azzal kivette a kezemből a szárat, és levette Jasper fejéről a sárga kötőféket, majd a kezembe nyomta, s feltett rá egy fekete, bőr kötőféket, láncos vezetőszárral.
- Viszlát – bólintott, azzal húzni kezdte Jaspert a lószállító felé. De abban a pillanatban valami felébredt eddig alvó lelkemben. Elkaptam a vezetőszárat, és magam felé rántottam Jaspert. Felkapta a fejét, felnyerített, és oldalra ugrott. A férfi elvesztette az egyensúlyát, és elesett. Én ott álltam a szürke ló mellett, kezemmel görcsösen markolva a vezetőszárat, könnyes szemekkel, zihálva. Egyik kezemmel Jasper sörényét szorítottam.
A férfi felpattant, leporolta öltönyét, és hitetlenkedve meredt rám.
- Mit művelsz? – vont kérdőre felháborodva. – Add szépen ide azt a szárat!
Azzal megragadta, s kitépte a kezemből. Vonta maga után Jaspert, aki kiszakadt szorításomból, s a tenyeremben maradt néhány szál a sörényéből. A férfi két lovász segítségével felterelte a lószállítóra, én pedig nem is próbáltam megakadályozni. Csak álltam, egyik kezemben a sárga kötőfékkel, másik kezemben a sörényének szálaival. Arcomon patakzottak a könnyek, a testem remegett. Legszívesebben odarohantam volna hozzá, és átöleltem volna a nyakát, hogy még egyszer érezhessem az illatát és hallhassam a lélegzetét, a szívének dobbanását. Elszöknék vele még egyszer, egyetlenegy éjszakára. De az autó motorja felbődült, s lassan gurulni kezdett a kapu felé. Jasper a lószállítóban állt, és egyenesen a szemembe nézett. Nem forgolódott, nem őrjöngött. Ez a gyász annál mélyebb volt. Némán nézett rám, s én is rá. Mikor az autó kikanyarodott az udvarból, Jasper felkapta a fejét és felnyerített, de a tekintetemet nem vesztette el. Ebben a nyerítésben benne volt a világ összes fájdalma, kétségbeesése, szomorúsága és szörnyű félelme. Én meg csak álltam ott, kezemben sárga kötőfékével, amit már sohasem fogok felcsúsztatni szép fejére, s puha sörényének szálaival, amelybe már sosem temethetem bele arcom, hogy megvigasztaljon. Zokogásom felerősödött, s ajkaimmal némán formáltam meg neki utolsó szavaimat.
„Ég veled, Jasper.”
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
