|
Szállingózó hó
2010.02.28. 00:13
Farkasordító hideg volt. A fagy szinte harapta csontjainkat…Lélegzetünk egyszerre lassult, testünk kihűlt és a fejünkben kavargó szavak elveszítették értelmüket. A szállingózó hó lassan betemette lábad nyomát… örökre eltűntette nyomainkat…
Szállingózó hó
Írta: Adria
Farkasordító hideg volt. A fagy szinte harapta csontjainkat…Lélegzetünk egyszerre lassult, testünk kihűlt és a fejünkben kavargó szavak elveszítették értelmüket. A szállingózó hó lassan betemette lábad nyomát… örökre eltűntette nyomainkat…
- Vacak térkép! – morgolódtam. Kesztyűimet a kabátzsebembe tűrtem és csupasz, már úgyis átfagyott ujjaimmal próbáltam kihajtogatni a térképemet. Ujjbegyeim vörösen izzottak, már alig volt bennük élet. Nehezemre esett őket mozgatni és percről percre jobban elzsibbadtak. A termo csizmámban fagyoskodó lábammal sem volt másként. Farkasordító hideg tombolt. Drága csődöröm, Hermész, nyugodtan, de már fáradtan törte magának az utat a hóban. Az ösvényen nem látszódtak nyomok, ami arra utalt, hogy a versenyzők nem ezen az ösvényen jöttek.
- Úgy kell neked, Kelda! – szidtam magam – Télvíz idején távlovagló versenyre jelentkezni! Buggyant vagy!
Sikerült kihajtogatnom a térképet. Számításaim szerint, az erdő közepén kellett lennem.
- Aha! – kiáltottam diadalittasan – Itt kanyarodtam rossz felé! Ez az út…
Megráztam a fejem. Az ösvény össze-vissza kanyargott, de úgy láttam, ugyanoda visz minket, ahová eredetileg kellett volna érkeznem. A célba.
- Hát lovacskám, ma biztos nem leszünk érmesek! Hiába vagy norvég fjord póniló, kétlem, hogy ekkora hóval megbirkózunk sötétedés előtt! – sóhajtottam és még egy utolsó pillantást vetettem a térképre.
- Kétszer kell jobbra kanyarodnunk, majd átkelünk a hídon. Úgy saccolom, hogy másfél óra alatt végigmegyünk ezen a szakaszon, ha nem a hó nem kezd jobban esni! – elraktam a térképet és visszavettem vízhatlan kesztyűimet.
- Te nem fázol, cimbora? – dideregtem, és fázósan megdörzsöltem karjaim. Hermész megszokta versenyeink során, hogy nem nagyon fogom a szárat és minden telivért megszégyenítő kitartással küzdött a térdig érő hóban. Lehelete párafelhőként úszott a levegőben. Nyugodtan prüszkölt.
- Mindjárt leszállok és kapsz egy kis abrakot, hogy feltöltődj. Sajnos víz már csak kevés maradt, de megkapod. Nekem úgysincs szükségem rá! – sajnos, nagyon is tudtam, hogy nagy szükségem van rá. Az utóbbi egy órában nem ittam semmit, két falat ment le a torkomon a szendvicsemből, mert annyira izgultam. Idén, a tél nagyon kegyetlennek ígérkezett, hazámban, Norvégiában. Mai nap is, csupán mínusz tizenkilenc fokot jósoltak, és el tudtam képzelni, hogy itt, a vadon kellős közepén, lehet akár kevesebb is. Hiába volt velem a kötelező túlélő felszerelésem, hiába volt rajtam meleg ruha, mégis, szinte megfagytam. Testem nem akarta abbahagyni a remegést.
- Hóó! – állítottam meg Hermészt és leugrottam mellé a térdig érő hóba. A lábaim majdnem összecsuklottak alattam, mert már egy csöppnyi vér sem volt bennük. Megkapaszkodtam a nyeregszárnyban és vártam, amíg újra tudom használni alsó végtagjaim. Előhalásztam a hátizsákomból egy közepes méretű dobozkát és felpattintottam a tetejét. Másik kezemben egy köteg szalmát szorongattam.
- Jeges! – hőköltem hátra, mert a Hermész számára készített abrakon fehér dér csillogott, az edény oldalára pedig jégkristályokat rajzolt a harapós fagy. Pónim reménykedő pillantást vetett a takarmány felé és sóhajtott.
- Ne aggódj, felmelegítem! – fogadkoztam, és lázas gondolkozásba fogtam, hogy is tegyem – Meg is van!
Felpezsdülve kotorászni kezdtem a zsákban és győztes mosollyal a levegőbe emeltem egy kis, kerek tárgyat.
- Ezt még nem használtuk fel!
A tenyér méretű korong, egy melegítő párnácska volt. Kőkeménnyé főztem előző nap otthon, a forró vízben. Egyszerűen csak középen meg kellett törnöm és a párnácska máris melegedni kezdett. Kaján vigyorral az arcomon, beledobtam az edénybe és örömmel tapasztaltam, hogy eltűnnek a kristályok, és az abrak visszanyeri sárgás színét. Tíz perc múlva kivettem a szotykos pépből a korongot és habozás nélkül bedugtam ruháim alá, hideg testemhez szorítottam. Jóleső melegség érzés járta át a testem.
- Tessék! Remélem, így már jobban ízlik! – tartottam Hermész orra elé a darát. A csődör azonnal beledugta az orrát és percek alatt behabzsolta a vacsoráját. Letettem a földre az edénykét. Az alatt, amíg ő az utolsó falatokon nyámmogott, megpróbáltam felmelegíteni a testét. Erősen dörzsölgettem vastag bundáját a szalmaköteggel. Ez láthatóan használt, mert szőre a dörzsölt felületen gőzölögni kezdett. Ezután töltöttem neki egy kis vizet az edénybe, a termoszomból. A termosz nem engedte megfagyni a vizet. A maradék kortyokat saját torkomon öntöttem le. Megráztam a fejem és elpakoltam, majd visszapattantam a nyeregbe. Egy ideig szótlanul gyönyörködtem Norvégia fenyves erdejében. Az eget szürke hófellegek nehezítették el. Egy-két szemtelen pehely már kirepült a felhőkből és vagy Hermész tipikus, fekete csíkig nyírt tüskés sörényén, vagy az én orromon landolt. A pónim új erőtől duzzadtan vágta előbbre magát. Élveztem a ringatódást a különleges távlovagló nyergemben. Lábaimat kivettem a kengyelből és hagytam őket ernyedten lógni. Kabátzsebemből kihalásztam a telefonom és megpörgettem az ujjaim között, hogy azok nehogy elfagyjanak.
- Még mindig nincs térerő! – motyogtam és hatalmába kerített a félelem. Mi lesz, ha hóvihar tör ki… mi lesz, ha még jobban eltévedünk, és soha nem találunk ki a fenyvesből… mi lesz, ha mind a ketten megfagyunk… Hermész is itt pusztul, márpedig Ő az én felelősségemre van bízva…
Megráztam a fejem, és zsebre vágtam a mobilt. Észak felől érkező, hideg és marcangoló szélroham furakodott el mellettünk.
- Látod, Hermész? – beszélni kezdtem a pónihoz – Északi szél! Tudod mit jelent ez?
A póni engedelmes menetelése közben hátrafordította a füleit és várakozóan hallgatódzott.
- Úgy hírlik, hogy a skandináv országokba, egy különleges, Északi Szelet Hozó Póni nevű állat hozta a csípős telet. Ezekben, az országokban nagyrészt vándorló pásztoremberek éltek, örökös vándorútjaikon csak a zömök, kistermetű pónilovaik voltak hű társaik. Az állatok dús szőrzetűek és szívósak voltak, az őseid!
Az öregek azt mesélték esténként a tűznél, a fiatalabbaknak, hogy ha a felhők súlyossá és lomhává válnak, a szél feltámad, és sóhajtozni kezd, akkor egész halkan lehet hallani az ezüstpaták hangját. A hang, semmihez sem fogható: a csend hangja, az állatok lélegzete, a szívverésünk. Ám ez a póni veszedelmes havat hozott magával, és mikor az öregek már a csontjaikban érezték a lény közeledtét, összepakoltak és délebbre vonultak.
Befejeztem a mondókám és megcirógattam Hermész sörényét.
- De remélem, hogy most az egyszer az Északi Póni, nem erre veszi útját – mondtam neki és felpillantottam az elnehezült fellegekre, arcomon éreztem a csípős szél rohamait.
- Ne légy buta! – korholtam magam – Tizenöt éves vagy! Csak nem leszel te is babonás vén boszorkány?
Untatott a csend és egyben megijesztett is. Csak Hermész havat törő ropogása hallatszott. Félve pillantottam a fák közé, ahol egyre nőtt a sötétség. Mi lesz, ha egy farkas falka kóborol errefelé? Éhező, bordamutogató állatok és rávetik magukat Hermészre?
Megráztam a fejem, és szárat fogtam.
- Ideje, hogy fölmelegedj, barátocskám. Mit szólnál egy kellemes vágtához?
Megérintettem a pónim oldalát a sarkammal, mire ő vágtába ugrott. Kitűnően haladt a hóban és lenyűgözőnek tűnt ez a sebesség. A kopasz cserjék és egresek vadul húztak el mellettünk. A fák bal oldalt ritkulni kezdtek és egy rövid párkányra értünk. Egy szirt tetején vágtattunk és gyönyörű kilátás nyílt a havas fenyves ligetekre és bozótosokra. Az egész, mintha porcukorral lett volna lehintve. A gyomrom parancsolóan korogni kezdett és elfordítottam a fejem. Hamarosan úgyis a fák között vágtattunk és egy villás elágazáshoz értünk. Megfékeztem a lihegő Hermészt és tanácstalanul meredtem hol az egyik, hol a másik ösvényre.
- Ez nincs rajta a térképen! – sopánkodtam kétségbe esve. A következő pillanatban hördülés hallatszott a bal oldali ösvényről. Szívem heves kalapálásba fogott és rövidre fogtam a szárakat. A cserjék megmoccantak és hó súrlódó hangja jelezte, egy nagy testű állat ottlétét. Még néhány szusszanás és harákolás, majd egy nagy, barnás színű állat ugrott az ösvényre. Hermész meglepetten előre feszítette a füleit és megfeszítette izmait. Idegesen rágta a jéghideg zablát a szájában és hátrált pár lépést. Az ösvényen álló hatalmas jávorszarvas még lenyelte az utolsó falatot a szájában és felénk fordult. Hatalmas, két méter szélességű agancsa bölcsőiben megtelepedett a hó. Megrázta lapátagancsát és felvetette fejét. Fújt, majd örömmel nyugtázta, hogy nem vagyunk ártalmasak a számára. Hatalmas teste megrándult és hosszú lábaival futásnak eredt, majd pár méterrel később beváltott a sűrűbe.
Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, bár még mindig nem tudtam, merre kell menni. Egy heves, követelődző szélroham rázta meg csendet. Permetet fújt az arcomba, s mikor jól kijátszotta magát, elcsendesedett. Halk csilingelés hangjára lettem figyelmes. Fülbemászó dallam volt, apró csengettyűk és harangok hangjára hasonlított. Kíváncsian néztem körül, de legjobban Hermész reakciója lepett meg. Előrenyújtotta nyakát, fülét peckesen hegyezte, és orrlyukait kitágította. Tett egy bizonytalan lépést előre és halkan, hívogatóan nyerített. Fölpillantottam és halk sikkantás hagyta el a torkom. Levegő után kapkodtam. A jobb oldali ösvényen egy különleges ló állt. Ezüstszín, kissé levendula árnyalatú színben pompázott és bátran állíthatom, hogy csillogott, akár a jégkristály. Hosszú sörénye tincsekbe omlott és kétoldalt borította be izmos nyakát. Kecses volt; feje csuka, szem nagy, nem túl magas, Hermésszel egymagasságúak voltak. Üstöke érzékeny orráig nőtt. Lehelete ezüst gomolyagként táncolt nózija előtt és volt benne valami méltóság és parancsoló tekintély.
Szívem lüktetett és megbabonázva bámultam rá. Szemével engem vizsgált, mintha csak azt akarná megállapítani, miféle szerzet vagyok. Elkaptam tekintetem és erős lábaira pillantottam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem hagyott nyomot maga mögött. Mellső lábával toppantott és mintha újra hallani véltem volna a kis harangok és csengők csilingelését.
Erőt vettem magamon és újra a szemébe néztem. Mintha pillantásom választ adott volna kérdéseire és meghajtotta fejét.
- Segítesz rajtunk? – kérdeztem alig hallhatóan. Meglepett, hogy megszólalok. A pónit lestem.
A ló vadul megrázta fejét és két lábon megpördült. Fejét dobálta és felnyerített. Nyerítése szinte hasította a csendet, ez még dallamosabb volt, mind léptének nesze. Úszott a levegőben, patái alatt szikrák pattantak. Mintha nem is e világi lény lett volna. Akár egy angyal…
- Van egy olyan érzésem – mondtam a meglepett Hermésznek – Hogy ezt az ösvényt kell választanunk. Csípjük el!
Hermész – sarkantyúim fémes pendülését hallva - habozás nélkül galoppba ugrott. Úgy gondoltam, kaphat egy lágy fröccsöt, ezért még hevesebb vágtára sarkalltam. A hó felverődött, az ágak karistolták az arcom… de a póninak nyoma veszett… szó szerint. Sehol egy aprócska pata vájta kifordított hó, se egy letörött ág, semmi! Csak vágtattunk, és a fák megváltoztak. Dideregve tapasztaltam, hogy testem tovább hűlt.
Egy pár perce még nem volt látható… eltakarták a sűrű bokrok. Hirtelen bukkant ki és csillogott, akár a gyémánt. Teljes erőmből próbáltam megfékezni Hermészt. A póni eleinte küzdött és ellenszegült, de végül megadta magát és megállt. Zihálva vette a levegőt.
Arcom eltorzult a fáradtságtól. Mi lenne ez? Újabb kihívás?
Előttünk, jó öt méter szélességben, egy kis, befagyott folyó látványa tárult a szemünk elé. A tetejét porhó borította. Tanácstalanul ingattam a fejem. Sehol a térképen jelzett híd. Pedig a túloldalon már látható volt a célba vezető aszfaltút.
- Nem merem! – nyivákoltam a kimerültségtől. Tudtam, hogy a póni átvágtatott a folyó felett. Neki ez meg sem kottyan, de Hermész vaskosabb és súlyosabb nála. Mi lesz, ha nem elég vastag a jég? Mind a ketten meghalunk? Jégtömbbé fagyunk és lesüllyedünk, mintha sosem léteztünk volna? Megborzongtam. Jól tudtam, mit kell tennem. Lepattantam a nyeregből és Hermészt vezetve ráléptem a jégre. Az megnyikordult, de semmi jelét nem mutatta, hogy nem lenne elég erős. Kivert a jeges veríték. Tétovázva álltam fél lábammal a befagyott folyó vízén, másikkal a térdig érő hóban. Hermészre pillantottam aztán újra a túlpartra. Végül is, nem olyan nagy távolság ez… csak pár méter az egész. Fogamat összeszorítva megtettem a következő lépést… semmi. Erősen koncentrálva léptem még egyet. A jég megdördült, de a vak is láthatta, hogy jó négy centiméter vastag is lehet. Lassan, araszolva tettük meg a fele utat. Hermész csúszkálva haladt mögöttem. Legszívesebben megölelgettem volna végtelen bizalmáért.
- Okos póni vagy!
Újabb lépés következett… ebben a pillanatban reccsenő hang hallatszott körülöttünk. Egy vékony repedés indult a talpam alól, lassan haladt, körbe Hermészt patái között, végül a kiinduló pontba futott vissza.
- Hermész, fuss! – csak ennyit tudtam mondani. A jég beszakadt alattunk és a jeges vízbe zuhantunk…
Fejem a víz alá került. A sok vizes ruha könyörtelenül húzott le. A hideg hasogatta a csontjaimat. Igyekeztem nem elveszíteni a fejem és felküzdöttem magam a felszínre… amint egy lélegzetnyi levegőhöz jutottam, azonnal Hermész felé fordultam. A póni zihálva tartotta fejét a víz felé. Egyetlen karcsapással mellette termettem és megpróbáltam kicsatolni azt a vacak hevedert. Ujjaim azonnal megbénultak, így a karommal föltartottam a nyeregszárnyat és fogammal estem neki. Sírva küzdöttem. Legalább Hermész ne bukjon a víz alá! Megkönnyebbültem. A heveder elengedte a nyerget és az lesüllyedt a mélybe… de jaj, mi ez? Az izzasztó rácsavarodott kalimpáló lábaimra. Mivel már a lábaimat sem bírtam használni, nem tehettem mást, mint hogy belekapaszkodtam az egyik jégtáblába. Újból Hermészre pillantottam. Ő a tehertől megkönnyebbülten kalimpált, de a szeméből minden gondolatát ki tudtam olvasni…
Farkasordító hideg volt. A fagy szinte harapta csontjainkat…Lélegzetünk egyszerre lassult, testünk kihűlt és a fejünkben kavargó szavak elveszítették értelmüket.
Már nem küzdöttünk tovább, szemünk le-leragadt. A fáradság és veszteség lüktetése nyomorúságosan erősödött. Nem hallottam mást, mint az ezüst harangok és csengettyűk hangját.
- Nem sikerült… - suttogtam, amint megpillantottam a túloldalon álló ezüst póni kecses, derengő alakját – Látod… hiába mertük megcsinálni… ha egyszer nem sikerült… Hermészt…
Fejem a jégtáblára esett és képtelen voltam folytatni a mondatot. Már nem is tudtam igazán, mit akartam neki mondani. Szemem lecsukódott.
- Vigyázz rá…
Valahol, egész messze, hideg leheletet éreztem az arcomon. Meg akartam nézni, ki az, de végtagjaim nem engedelmeskedtek. Erős rántást éreztem a grabancomon és tapasztaltam, hogy valami pelyhes dolog között fekszem. Talán tollak? Angyalok szárnyai? A következő pillanatban Valami leheveredett mellém, és langyos oldalát nekem szorította. Erőszakosan kényszeríttettem magam, hogy kinyissam szemem. Lassan sikerült. A vakító fehérségtől alig láttam valamit. Másik oldalamra fordultam. Hermész reszketve feküdt mellettem. Sehol a kantárja. Apró jégcsapok lógtak a szőréről és a sörényéről. Fájdalmasan tapasztaltam, hogy a hajam is jégcsapteleppé változott, nem beszélve a szempilláimról. Erőt gyűjtöttem és felültem a hóban. Elmásztam Hermész oldalához és fölmásztam a hátára. Kábán elfordítottam a fejem és az ezüst lovat kerestem… de nem volt sehol.
Hermész föltápászkodott és lépésben fölmászott velem az aszfaltútig. Átkaroltam nyakát és szívesen nyomtam volna egy puszit a szőrére, de még ahhoz is túl gyenge voltam. A fenyves felé fordítottam a fejem és csak a pónit kerestem. Semmi kétség nem fért hozzá. Ő mentette meg az életünket. Ő, az Északi Szelet Hozó Póni. Hogy háláljam meg neki ezt a fel sem fogható cselekedetet, ha eltűnik?
- Köszönöm! Egy életre leköteleztél, barátom! – suttogtam. Tudtam, hogy meghallja… ha nem csak a képzeletem szüleménye volt. Ki tudja? Lehet, hogy már annyira kihűltem, hogy csak a képzeletem játszott velem és Hermész volt az, aki martingálánál fogva kihúzott a partra. Ki tudja? Tán csak képzelgés volt ez az egész…
Az Északi Szelet Hozó Póni nyugodtan állt az erdőszélen. Hallotta Kelda és Hermész szavait. Tudta, hogy most már biztonságban lesznek. Kelda nem fogja tudni megmondani, hogy pontosan mi történt, de lelke mélyén égni fog egy halvány kép, hogy ez nem lehetett puszta véletlen és szerencse sorozata.
A ló meg volt elégedve. Egyszer majd közösen hozzák el az Északi Szelet az országokba és végre nem lesz magányos.
Prüszkölt és toppantott. Könnyed kecsességgel fordult meg és tűnt el a fák között. Apró patái alól szikrák pattantak ki és hallani lehetett az ezüst csengők és harangok játékos csilingelését.
A fellegek megeresztették ékes kristályaikat és szórták a havat a földre.
A szállingózó hó lassan befedte a Kelda és Hermész nyomait. Úgy eltűntette őket, mintha mi sem történt volna…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
