|
Láncra verve, szabadon...
2010.02.28. 00:27
Ha a szabadságod forog kockán…
Szívvel-lélekkel harcolsz…
De ha a szíved húzna jobbra is és balra is…
Döntened kell…
Feláldoznád a szabadságod?
Láncra verve, szabadon…
Írta: Adria
Ha a szabadságod forog kockán…
Szívvel-lélekkel harcolsz…
De ha a szíved húzna jobbra is és balra is…
Döntened kell…
Feláldoznád a szabadságod?
Kimerülten, de büszkén jártattam végig szemem legelő kancáimon és ifjú csikóimon. A kanyon, ahová éjszakára vezettem őket, tökéletes volt. Közel a forrás, dúsabb a növényzet, mint nyugatabbra. Minden megfelelő volt. A meleget adó, tüzes korong még tétovázott a horizont peremén, hogy átadja e helyét a hűvös éjszakának és nővérének, az éjszaka őrzőjének. Vörös és narancsszínekkel festette meg a félsivatag vörös szikláit és kérges talaját. Az otthonom békés volt. Minden. A végtelen szabadság érzésétől úrrá lett rajtam a nyugalom. Eszembe sem jutott, egyszer megváltozhat ez. Hogy elvesztem szabadságom, ami az életem értelme. Hogy el kell hagynom ménesem és megtörve akaratom, a hátamra ülnek.
Eltűnődve gondolok vissza e gondolataimra. Az a nap megváltoztatott mindent. Örökre…
Azon a napon én is figyeltem az alkonyat közeledtét. Fiatal voltam, csupán tizennyolc éves, csinos leányzó. Egyetlen elfoglaltságomként a lovaglást tartottam. Minden nap kilovagoltam Candyn, az appaloosa kancán és élveztem Arizona perzselő sivatagának látványát. Arizona mindig is az otthonom volt. Ide születtem, és itt öregedtem meg. Átvettem nagyapám marhafarmját és billogozott marhákat tereltem és adtam el. Kitűnő lovasként semmi sem állhatott utamba. Kivéve Őt… az igazi kihívást.
Lépjünk kicsit vissza az időben…
Az udvar nyugalmát elégedett kurjantás törte meg. A lovak idegesen toporogni kezdtek a karámban. Letöröltem homlokomról az izzadságot és abbahagytam az almozást. Izgatottan léptem ki. Fekete hajamra nyomtam a western kalapom, kisiettem. Hegyes orrú csizmám hangja visszhangot vert a csöndes pajtában.
- Grace! – hallatszott nagyapám parancsoló hangja. Mosolyogva álltam meg pinto lova mellett. Arcát fehér borosta borította, szeme körül szarkalábak.
- Ezt nézd meg! – mutatott a hatalmas karámra. Ajtaját épp most zárta le az egyik terelő lovász, Gus.
- Harmincnégy nyers vadló! – harsogta nagyapa – És ez…
Az egyik poros körkarámra mutatott.
- Ez pedig a legjava!
Halkan fölnyögtem a gyönyörűségtől. A karámban egy musztáng csődör állt. Pej szőréhez vér tapadt, tekintete fájdalomtól és legyőzöttségtől csillogott. Orrlyukait egy pillanatra megfeszítette, meg kifújta a levegőt és lehajtotta fejét.
- A vállsebe… – kezdte nagyapa és lekászálódott lováról. Gus rögtön elvezette a tereléstől kimerült tarka heréltet.
- Egy puma volt? – kérdeztem, látva a cikk-cakkos harapásnyomokat.
- Hm – helyeselt – Épp sikerült lelőnöm. De a musztángnak még így sem sikerült megvédenie a ménest, mert túl gyenge volt már akkorra. Gus-szal majd betereljük a kalodába és letisztítjuk a sebet. Egy-két nap és nyoma sem marad!
Bólintottam.
- Hozok neki egy vödör vizet és némi abrakot.
- Jól teszed! Vérbeli Harvey lány vagy! – mondta nevetve és hátba veregetett.
Siettem, hogy vacsorát készítsek a musztángnak. Azon kaptam magam, hogy remeg a kezem. Soha nem láttam még ilyen közelről nyers lovat. Régen, nagyapa és a terelők, egy nap alatt betörtek egy vadlovat. Fogalmam sincs miért, de ennek a lónak a szeméből valami olyasmit olvastam ki, ami semmihez nem volt fogható. Szabadság vágya, az ellenállás, a gyűlölet…
Megráztam a fejem, de a felkavaró szempár nem akart eltűnni.
- Musztáng! – szóltam hozzá határozottan és hangosan. A ló összerándult és a körkarám legvégébe húzódott. Fülét lesunyta, orrlyukai kitágultak.
- Csak hoztam egy kis vacsorát neked – magyaráztam nyugodt hangon és letettem a felforrósodott homokra a két vödröt.
Kihátráltam és figyeltem reakcióját. A csődör – amint engem kint tudott – azonnal a magas kerítéshez rohant és fogsorát csattogtatva felém kapott. Hevesen lerántotta fejét és megszaglászta a vödrök tartalmát. Fekete, dús, gubancos sörénye repkedett. Dühösen megpiszkálta ajkaival az abrakot, aztán a hűs víz felé fordult.
Rájöttem. Nem tudja mi az a vödör!
Ebben a pillanatban hangos csattanással kiborultak a vödrök. A csődör rúgkapálva megiramodott, majd még mindig erejét fitogtatva visszatért. A vizet beszívta a homok, a korpa fogyaszthatóvá vált számára. Pillanatok alatt behabzsolta az ismeretlen pépet. Szeme fehérjét mutogatva rám nézett és tüntetően hátsóját fordította felém. Lassan, fáradtan róni kezdte a köröket. Néha beleszagolt a levegőbe hogy ellenőrizze, a kancái és csikói itt vannak még a közelben. Most vehettem igazán szemügyre: nem volt túl magas, háta széles és rövid. Peckesen tartott nyakára tincsekben omlott a fekete sörény és orráig elért üstöke. Sötét szeme körül megsokasodtak a barnás szőrszálak, csakúgy, mint orra és szája körül. Lába sötétbarna és rövid, kurta de erős. Zömök ló, de kecses. Tökéletes. A western lovasok igazgyöngysora. Csak ne lenne olyan elutasító. Elszakítottam tekinteté az övétől és vállsebére koncentráltam. Nem volt túl nagy, már varr fedte.
Könyörgően és panaszosan nyerítésbe kezdett.
Furcsa, sajgó érzés kerített hatalmába, amit eddig egyetlen, betörésre kerülő vadló sem keltett bennem.
- Fogd meg Joe!
- Szorítsd!
- Nem jó, nem jó! A zabla elcsúszott!
Izgalommal és bosszúsággal telt meg a levegő. A musztáng bent vergődött a kalodában, sebét már leápolták, most a betörés következett. Már megszorították hasa alatt a hevedert, és épp azon igyekeztek, hogy a szájába imádkozzák a zablát. Persze ennek a mi csődörünk nem igazán örült. Erejét már visszanyerte és most ezt a bombasztikus energiát arra használta, hogy megvédje magát. Szeméből lázadás sütött minden közeledőre.
Fölkapaszkodtam a poros karám kerítésére. A musztáng rúgta a port és mos kisebb homokvihar keletkezett a felkavaródott szemcsékből. Jobban a szemembe húztam a kalapom és csizmám orrával megpendítettem a sarkantyúmat. Fémesen megcsörrent. Ma én is választhatok egy lovat, akit betörök. Hiába, Candy már nem fiatal kanca és nekem egy tüzesebb jószágra volt szükségem. Egy igazi musztángra. Legszívesebben a ménes vezérét választottam volna. De tudtam, hogy ez teljesen lehetetlen.
Nem szívesen néztem a vadlóbetöréseket, az a gondolat, hogy nekem kell egy nyers lóra ülnöm, még jobban keserítette szám ízét.
- Megvan!
Hallatszott a kiáltás a kaloda felől. Gus a musztáng hátán ült és szorosra fogta a szárakat. Csizmáján recés sarkantyú pengett. A musztáng sunyított és nyaka évesen behajlott. Kész volt, hogy bármelyik pillanatban kirobbanjon.
- Most! – kiáltotta el magát Gus és a kaloda ajtaja kitárult. A musztáng kilőtt, mint egy pej rakéta. Hányta vetette magát, szemében fellángolt a gyűlölet. Zömök testét könnyedén dobálta. Azonban Gus is odafigyelt. Lábaival szorította a ló oldalát és bele-bele rántott a ló szájába. A musztáng egy pillanatra habozott és lassított. Csalódott hangok hallatszottak a kerítés túloldaláról. A marhaterelők, a környékbeliek és természetesen a nagyszüleim is vágytak már egy jó kis vadló rodeóra.
- Ne hagyd magad! – kiáltottam a musztángnak. Azonnal a szám elé kaptam a kezem és sötét hajam mögé rejtettem arcom. Hát ez? Mióta szurkolok én egy lónak? Megráztam fejem, mintha csak a téves gondolatokat akartam volna kiűzni belőle.
A musztáng – mintha csak meghallott volna – újabb parádéba kezdett. Kirúgott majd ágaskodott. Hirtelen megállt és gyorsított. A kerítéshez közeledett és az utolsó pillanatban megállt, hogy megszabaduljon Gustól. De a kemény arcú férfit, mintha a nyereghez szögezték volna. Megpöccintette sarkantyújával a csődör oldalát. Ez még jobban föltüzelte a lázadó lovat. Dobálta a farát és teljes erejéből tépte a szárat. Oldala zihált és szájából hab csöpögött izzadtságtól sötétlő szügyére. Egy utolsót csavart még a testén, aztán hirtelen megállt. Zihált, az izzadtság csöpögött róla. A nézőközönség vad kurjantásokkal és tapssal éljenezte Gust. Gus izzadt arcára önelégült vigyor ült és jelzett a musztángnak, hogy induljon. A mén megtörten lépni kezdett.
- Gyerünk már! Harcolj! Miért adod föl! – szűrtem dühösen a fogam között, kezem ökölbe szorult. Már nem érdekelt semmi. Csak a musztáng.
A csődör fáradtan rám emelte tekintetét.
- Nem! – suttogtam és legördült néhány kövér könnycsepp az arcomon.
Ekkor történt valami. A musztáng megállt. És begörbítette vaskos nyakát. Fülét újra lesunyta. Álkapcsa vadul rángatódzott. Gus újra menetelésre nógatta. A ló megérezte oldalán a sarkantyú bökését és támadásba lendült. Megpördült a tengelye körül és hatalmasat bakolt. Gus fájdalmas kiáltást hallatott és magas ívben repült ki a nyeregből. Ujjaimat szemem elé kaptam, hogy ne kelljen látnom, amint leérkezik. Reccsenés hallatszott. Gus felnyögött. Kinyitottam szemem. Gus a földön fetrengett és a jobb lábát markolászta. Arca eltorzult és hisztérikusan jajgatott. A musztáng diadalittasan körzött.
Rémült sikolyok hangzottak a nők felől, a férfiak zúgolódtak. Sorra átmásztak a kerítés lécei fölött és a szenvedő Gushoz siettek. Engem azonban nem Gus foglalkoztatott. Rosszul lettem a férfi fájdalmas sikolyaitól és rá sem mertem nézni kicsavarodott lábára. Ehelyett halkan szólongatni kezdtem a musztángot. A karám sarkában állt és a lelógó szárakon taposott. Halk szóval biztatgattam és kinyújtottam felé a kezem.
- Nagyon ügyes voltál! – mondtam neki és feszülten vártam. A musztáng bizalmatlanul kinyújtotta nyakát és megszaglászta a kezem. Megbizonyosodott róla, hogy más vagyok, mint a többi kétlábú és többet nem aggodalmaskodott. Tett egy magabiztos lépést felém.
- Leveszem rólad a szerszámokat. Megengeded? – kérdeztem tőle. Hogy megértse, tettem egy lassú lépést felé. Kerültem a szemkontaktust, inkább Gus sarkantyúja által felszakított sebre meredtem az oldalán.
- Hoznék egy kis vacsorát és letörölném hideg vízzel ezeket, a karcolásokat.
Újabb lépést tettem és megérintettem nyakát. Puha volt a szőre, akár a pamut vagy gyapjú. Hosszabb és kitűnő hőszigetelést biztosított. A musztáng kissé meglepődött, de türelemmel tűrte. Kezem lassan végighaladt meleg izma mentén. Ujjaim nyugodtan tapogatództak nyakán. Elérte a sörényt. Gubancos és csomós volt. Az első benyomás után tapasztaltam, mennyire finom szálú, ez az éjfekete sörény. Lassan, lélegzetemet visszafojtva elértem a kantárt és lassan kezdtem lehúzni fejéről. A musztáng először meglepődött, de azonnal kiköpte a zablát. Fölakasztottam a kerítésre a szerszámot és a nyereghez léptem.
- Most pedig leveszem a nyerget! – jelentettem ki, csak hogy hallja a hangomat. Toporgott ugyan, de fülét hátra billentve figyelt. Bizalom kezdett kialakulni köztünk. Szép lassan kicsatoltam a hevedert. Először az elsőt, majd a másodikat. Reménykedve – hogy nem riad meg – a nyeregszarvnál fogva lehúztam a hátáról a nyerget. Letettem a földre és vártam a ló örömteli kitörését… de a musztáng nem így tett. Felém fordította fejét és sóhajtott.
- Grace! – ordította valaki a Gus köré gyűlt tömegből. A musztáng riadtan megugrott és elporzott a másik sarokba. Most én sóhajtottam és a hang felé vettem az irányt.
Nagyapa feszülten megragadta a vállam.
- Hagyd azt az idióta lovat! Menj és hívd a mentőket! Gus borzasztóan rossz állapotban van! A musztáng ma nem kaphat semmilyen élelmet sem vizet! Majdnem megölte az egyik legjobb emberem! – dohogott és újra a sebesülthöz lépett.
- Ő is megsebesült! – motyogtam és fejemmel a musztáng felé intettem, de engedelmesen a házhoz futottam hogy mentőt hívjak.
Nyitott ablakomnál álltam. Bársony hálóingemet ráncigálta a hűs levegő. Még egyet simítottam egyenes hajamon és letettem a kefét. A karámban a musztáng nyughatatlanul mocorgott. Egyre csak a ménesét hívta, a kancái meg válaszoltak neki. Milyen magányos lehet!
Ettől a gondolattól vezérelve lesiettem az emeletről és megálltam a verandán. Lábbeli nélkül leléptem a lépcsőkön. Talpam belemélyedt a hűs homokba. A csillagok pislákolva néztek le ránk. A hold keskeny sarlója uralta az egész eget és mintha az ég sötétkék ágyhuzat lett volna.
Lábaim engedelmesen vittek a musztánghoz. Átmásztam – kivételesen – a kerítés alatt. Alig láttam valamit, így szólongatni kezdtem a musztángot.
- Gyere jó fiú! – mondtam, nem túl hangosan. Dobbanások és léptek zaja hallatszott. Kesernyés lehelet fújt az arcomba és tincseim csak úgy repdestek. A musztáng közvetlenül mellettem állt. Ajkával megtapogatta kezemet és horkantott. Ujjbegyem megérintette homlokát. Éreztem gubancos üstökének tincseit.
- Hozok valamit, amit még sosem láttál! – súgtam a fülébe és lábujjhegyen fölrohantam a szobámba. Pár perc múlva visszatértem. Szívem erősen kalapált.
- Ezeket még anyutól kaptam – suttogtam elfúló, inkább meghatott hangon – Addigra tartogattam, amikor majd lesz egy saját lovam. Sosem használtam őket. Nem jött el a pillanat, hogy saját lovam legyen… egészen mostanáig…
A musztáng sötét foltja figyelmesen hallgatott. Lassan odaérintettem a vállához a vakarót. Körkörös mozdulatokkal fellazítottam a mélyen ülő porszemeket. A musztángnak tetszett a vakargatás. Hátra fordult és megböködött.
- Köszönöm a bizalmad! – suttogtam és egy magányos könnycsepp gördült le a szememből. Senki nem láthatta e belsőséges pillanatokat. Csak a Hold és a csillagok…
Erősödő fénysugár tűzött a szemembe. Szemeim kipattantak és igyekeztem rendbe tenni zavaró gondolataim. Emlékeztem, hogy nagyapa ma is meg fogja próbálni betörni a musztángot, és hogy nagyon lelkesedéssel állította: menni fogok, mert én fogok ráülni! Azt is kijelentette, hogy tulajdonképpen őt nem érdekli a ménes, csak a csődör és hogy csak gond lesz ezzel a sok lóval.
Ezután, éjszaka kimentem a csődörhöz és rendbe tettem a csutakoló szereimmel.
Miután minden gondolatom a helyére vágódott, azonnal fölkaptam magamra ruháim és levágtattam a karámhoz. Pirkadt. A nap még nem bukott elő a horizont peremén. Tétovázott, akárcsak azon az alkonyon.
A friss levegő felpezsdített. Beléptem a karámba. A musztáng azonnal felfigyelt és a szó szoros értelmében odalibben hozzám. Lépte kecses volt, lábait magasra emelte. Fejét fölszegte, sima és gyönyörűre fésült sörényét lengette a szél, farka zászlóként lobogott. Szőrén vörösen játszottak a pirkadat fényei. Tökéletesen festett. Ügetésből lépésre váltott és megállt előttem. Odanyújtottam kezem, hogy megszaglászhassa.
- Hozok neked reggelit! – mondtam. Összekevertem egy kis kukoricát és hoztam egy vödör vizet is. Visszafele úton megálltam. A csődör a kerítés mellett állt és vágyakozva nézett kelet felé. Furcsa érzés fogott el.
Elővigyázatosan a musztáng elé tartottam a vödröt, nehogy felborítsa. Azonnal rávetette magát. Boldogan mosolyogtam és megigazítottam üstökét. Még ha nem is pontosan a tenyeremből evett, én mégis úgy éreztem. Csak egy vödör, de én tartom, és ő elfogadja. Pillanatok alatt behabzsolta a darát. Most a vizesvödröt tartottam elé. Az utolsó cseppig megitta és visszatért a karám legkeletebbre lévő pontjára. Sörényét ringatta a szabadság felől érkező szél. Mélyet szippantott, én pedig elmerültem gondolataimban. Ha nagyapa fölül Rá, nyakát is kitörheti. Rosszabbul végezheti, mint Gus. Ha engedné… egyszer fölülnék a hátára… nem törném meg az akaratát, épp ellenkezőleg… együtt akarnánk ezt. De nem csak nagyapának rossz, ha fölül a hátára. A musztáng is hasonló sorsa jutna. Az lenne a legjobb…
- Muszáj! – suttogtam sírással küszködve – Miattad és a ménesed miatt! Elengedlek, mert úgy jobb neked, mintha te az én lovam lennél. Úgyhogy.
Leemeltem a kerítésről a kantárt. A ló bizalmatlanul méregette, de bízott bennem és bevette a zablát. Magam mellett vezetve elindultunk. Kiléptünk a karámból.
- Én nem engedném, hogy betörjenek, ha maradnál! De meghoztam a döntést. Te szabad vagy! – mondtam neki.
A nap csücske már előbukkant. Vörösen izzott, lángolt, világosságot gyújtott.
Elvezettem a musztángot ménese legelője mellett.
- Most pedig! – közöltem higgadtan, bár könnyeim folytak – Elengedlek! Mehetsz, szabad vagy! Menj messzire! Vidd a ménesed!
Levettem róla kantárt és lerúgtam a legelő ajtaját. Végigsimítottam nyakán, ott ahol először megérintettem – s ahol most utószor fogom. Hátrébb léptem. Arizona sivataga tengerként terült eléje. A ménes kiözönlött a karámból, a lovak vágtattak, lélegzetük zendült, patáik hangja dübörgéssé erősödött. A csődör hirtelen megiramodott, nem nézett hátra, vágtatott a szabadság felé. Egyre távolodtak. A sok színes ló tarka kavalkádja vígan futott.
Arra számítottam, hogy zokogásban török ki, ehelyett némán könnyeztem. Sirattam és egyben ünnepeltem barátomat. Szememmel csak a musztángomat követtem. Vágtattak kelet felé… Addig álltam ott, míg el nem tűntek a szemem elől… és még tovább. Szorongattam a kantárt és még mindig Őt kerestem a szememmel. De elment. Visszaadtam a lénynek a szabadságot, amit születése óta saját tulajdonaként tudhatott. Nem veheti el tőle senki. Szabad lélek egy földi testben… a szél feltámadt és elseperte a felverődött port…
Érzem a szabadság ízét, mely most mégis keserű…
Itt a ménesem, itt vannak kancáim, csikóim, de mégis… nem vagyok boldog. Hiányzik a kicsi kétlábú.
Vezérkancámra és csikóimra pillantva… döntöttem. Kiálltam élükről, átadva helyem az új nemzedéknek. Balra kanyarodtam, míg ők egyenesen folytatták útjuk a Napba. Fájt a szívem, mert a szabadság marasztalt volna… de…
Nem tehetem meg ezt a kis kétlábúval… úgy érzem, végre haza találtam, az otthonom és szívem már csak a kis emberi lényé marad. Visszamegyek hozzá…
Egy félkört leírva, visszafordultam. Új otthonom kicsi pontja egyre nőtt…Ő várni fog és együtt jövünk ki a sivatagba majd minden nap. Én az övé leszek és ő az enyém.
Én döntöttem így és tudom, bármikor elmehetek, de mégsem fogom megtenni. Szabadon döntöttem, saját akaratomból… így leszek szabadon, láncra verve…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
