|
CSAK EGY NYEREG ÉS SEMMI MÁS
2010.02.28. 00:42
Csak egy nyereg és semmi más
1. rész
Nagyokat szuszogtam, ahogy lerohantam a lépcsőn, beleugrottam a kabátomba és berohantam a vak sötétsége. Egyedül a telihold fénye pislákolt az égen még egy árva csillag sem mutatkozott vele.
Az istállóban kellemesen meleg levegő érintését éreztem az arcomon. A boxok között végigrohanva néztem be a kíváncsiságtól fűtött lovakhoz, majd éreztem ahogy mosoly kúszik az arcomra az izgatottságtól. Az utolsó boksz ajtaja nyitva állt, s a folyosó betonján egy-egy kósza szalmaszál hevert előtte.
Apa és nagyapa a földön térdelt és a fekvő kanca fejét simogatták. Beléptem melléjük és ekkor pillantottam végig a világ legjobb fríz díjlován, mely egész életében a legnagyobb versenyeken indult, mindig tele volt életerővel és energiával, s most fáradtan hajtotta fejét Apa ölébe. Nagyokat szuszogott, szinte már a szemeit is lehunyta hogy pihenhessen kicsit.
- Mit keresel itt? Későre jár, már régen aludnod kéne. – dörmögött Apa mély hangján s arrébb tolt, mikor átlépett Szirén másik oldalára.
- Kíváncsi voltam a csikóra. – nyöszörögtem remegő hangon, reménykedve, hogy maradhatok. De apám nem szólt semmit, csak egy marék szalmát túrt a kanca feje alá, majd a háta mögé lépett.
Akkor még nem értettem, hogy mit csinál, de csodáltam minden egyes mozdulatát.
- Mióta vajúdik?
- Már hajnal óta
- Valami baj van. A kicsi nem tud megfordulni.
Baj? Elszorult a szívem. Csak ekkor kezdtem igazán aggódni, s ugyanazt a félelmet éreztem, amit apám arcán is megpillantottam. Szirén néha-néha megrándult a fájdalomtól s egész testében remegett. Ahogy fájdalmasan felnyerített könnyek szöktek a szemembe, s minden porcikámmal azt kívántam hogy vége legyen.
Hosszú órákba telt mire véget ért. Én egy üres boxban feküdtem a meleg szalmában, és Apa nyugtató hangjára ébredtem. Felpattantam és Szirén boxába siettem. Mosolyogtam, de apám arcán végigtekintve, nekem is gyászos lett a tekintetem.
- Mi történt? – kérdeztem remegő hangon, de nem érkezett válasz. A csend rémisztő volt, s már folytak a könnyeim. Közelebb léptem.
A kis, fekete folt dideregve szagolt a levegőbe, nyakát kinyújtva kereste anyját. Nagyapa semmit nem szólt, csak egy régi törölközőbe csavarta a kicsit és eltűnt vele a folyosón. Nem értettem miért. Apa még mindig térdelt, fejét mélyre hajtotta, majd sóhajtva nézett rám.
- Mondtam, hogy aludnod kéne.
- Apa… miért nem kel fel Szirén? A kicsinye sír utána, miért nem válaszol? – apa felkelt.
- Menny be a házba.
- De apuci…
- Menny be!! – elővette kezét a háta mögül, s én megrémültem. Véres volt.
Hírtelen nem kaptam levegőt, őrült módjára kezdtem sírni és elrohantam. Nem láthattam apám keserű könnyeit, melyeket aznap éjjel hullajtott az istálló véres betonjára.
A hír, hogy Szirén elpusztult, gyorsan terjedt a sport világában. Alig telt el egy hét és minden délután újságírók tömkelege tornyosult az ajtónkban. Én ez idő alatt egyszer sem mentem ki az istállóba. Féltem oda menni. Többé nem volt az a kedves hely számomra, mint eddig, ahova mindig mehettem, ha sírni akartam. Az istálló falai között nyugodtnak érezhettem magamat. De most már ha egyedül kell átlépnem a küszöbét, eluralkodik rajtam a félelem.
Mert ott rejtette azt a kis fekete csodát, ami Szirénre emlékeztethet. Talán csak tőle tartottam igazán.
Az őszi szellő kopogtatásának nem bírt ellenállni az ablakom, s tehetetlenül engedett erejének, s ahogy kinyílt egy elszáradt juharfa levelét hozta be a szél. Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vehessem, s amint felemeltem, nyomban megpillantottam az istállót a reggeli napsugarak között tündökölni. Hírtelen újra vágytam meleg érintése után.
Nagyapa a folyosót söpörte, de megfeledkezett munkájáról, ahogy megpillantott az ajtóban. Nagyot sóhajtott, majd mellém sétált, megfogta a kezemet és kellemes hangja a lelkemig hatolt.
- Gyere velem Tia… - én csak némán követtem őt, egy percre sem eleresztve ráncos, munkás kezét. Szuszogásom egyre hangosabb lett, ahogy bentebb mentünk a boxok között, s a szívem úgy kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről.
Aztán papa megállt, és egy vödröt támasztott a földre, amire felállhattam. Barna szemeimmel kandikáltam befelé a boxba, s megpillantottam a kis fickót, ahogy békésen alszik a meleg szalmában. – Hát nem gyönyörű?
- Mért van bekötve a lába? – A csikó lábán vastag kötés éktelenkedett. Furcsának is tartottam, hogy sokat fekszik, és nem próbál talpra állni, ahogy azt minden csikó ösztönösen megteszi, hogy szophassa anyja finom tejét. De hát neki már nem volt anyja.
- Sajnos betegen született. Ő soha nem lehet olyan, mint a többi kiscsikó.
Ha pontosan megmondja, hogy mi a baja a csikó lábának sem értettem volna, hiszen egy 7 éves kislány mit ért abból, hogy veleszületett betegség?
Jobban végigmértem a kicsit, s bár egy átlagos kislány szépnek találta volna, én egy jó nevű tenyésztő lányaként meglehetősen esetlennek, és csúnyácskának. Vékony volt nagyon, mintha nem fejlődött volna rendesen. A fara lecsapott, és fajtájához képest hosszú lábai kinyújtva hevertek a földön.
De valami mégis megfogott benne. Ahogy rám nézett fekete apró szemeivel, láttam benne valamit, amitől kedvet kaptam. A mai napig nem tudom elmagyarázni mit éreztem akkor, de tudtam, hogy neki élnie kell.
- Apa mit szól hozzá? – kérdeztem kíváncsian.
- Apa nem akarja, hogy a birtokon maradjon. Szerinte Szirén utóda nem lehet ilyen „rosszul sikerült” . Még az sem biztos, hogy túléli az első heteket. Nagyon gyenge.
Bár apa nem akarta, hogy a csikó születése kitudódjon és kiderüljön, hogy egy kiváló tenyésztésű kancának ilyen torz csikója született, nagyapával mégis mindent elkövettünk, hogy megmentsük őt. Titokban jártam ki az istállóba minden éjjel, és hosszú órákig tudtam nézni a kicsi egyre élettel telibb szemeit. Nagyapa egy másik kancát vezetett a boxba, akit Dámának neveztünk. Szintén most volt csikója, de számukra már megkezdődött az elválasztás nehéz időszaka, így nyugodtan szoptathatta ezt a csöppséget.
- Zavar, hogy mindig kicsinek nevezzük. – szólt nagyapa, ahogy becsukta az ajtót. – Adj neki nevet.
- Én papa?
- Te foglalkozol vele a legtöbbet. Téged illet. – Rövid gondolkodás után eszembe jutott egy név. Egy név, amit mindegyiknél jobban kedveltem.
- Szkíta. - Egy könyvben olvastam egy fekete musztángról, akit Szkítának hívtak, s egy cowboy sem volt elég rátermett, hogy belovagolja. Én ugyanezt az életerőt és élni akarást láttam az ő szemében is. Papa csak rábólintott és ment tovább a dolgára. De én még hosszú órákig képes voltam nézni Szkítát. Egyszerűen a tudat, hogy Szirén fia, már érdemes volt szeretni ezért.
Hosszú hetekbe telt, mire a csikó megtudta tartani magát, s nem esett össze az első percekben, mint próbálkozásai legelején. Már a kedve is kezdett hasonlítani egy vele egyidős csikóéhoz. Vicces volt nézni, ahogy ide-oda kapkodja a fejét, felkap egy szalmaszálat és körbesántikál vele a boxban.
Én minden alkalommal, amikor papa levette a kötést a lábáról, a háta mögött álltam és árgus szemekkel figyeltem miként dolgozik. Végül – mire hat hónapos lett – búcsút inthetett a szorító sínnek. De most mégsem volt boldog, és én elhatároztam kiderítem miért. Amíg én ezen morfondíroztam, papa egy pillanat alatt megfejtette a rejtvényt.
- Magányos. – hogy ez eddig miért nem jutott eszembe? Talán mert kicsi voltam még.
Aznap délelőtt egy kötéllel a kezemben léptem Szkítához. Felemeltem a kötőféket, hogy rárakhassam, de ő elhúzta a fejét, hiszen még soha nem volt rajta ilyen félelmetes valami. Sokáig szenvedtem mire végre sikerült a fejére húznom, és emlékszem vigyorogtam mint a tejbe tök.
Ez volt az első alkalom, hogy kettőnk csatájában az első párbajt én nyertem…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
