|
A szemed tükrében
Narin 2010.02.28. 01:04
És ott volt ő.
Láttam gyönyörű fejét, csodálatosan csillogó, hófehér szőrét, meleg, bizalomtelt tekintetét. Akkor azonnal tudtam, hogy nem haragszik rám. Láttam szeme tiszta tükrében.
A szemed tükrében
Írta: Narin
- Ne menj messzire, kislányom! – kiáltotta utánam Anya, mikor expresszvonatot megszégyenítő gyorsasággal süvítettem le a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig; úgy, hogy majdnem orra is estem. Az előszobában felhúztam edzőcipőmet, és nagyot sóhajtva pillantottam fel édesanyámra. Aggódva nézett rám a sütő mellől, kezében konyharuha függött. Barna, kontyba fogott haja néhol elállt a fejétől; ismét sütött valamit. Ilyenkor mindig úgy néz ki, mint egy maratoni futó.
- Nyugodj meg, anyu! – méltatlankodtam szem forgatva. – Csak a szokásos sétámra megyek.
- Jó, de hova ez a nagy sietség? – kérdezte gyanakodva. – Van egy olyan megérzésem, hogy eltitkolsz előlem valamit, Juliet!
Hitetlenkedve néztem rá, és csípőre tettem a kezemet.
- Ugyan! – legyintettem, és copfba kötöttem vállig érő, világosbarna hajamat. – Nemsokára visszaérek. Aztán finom legyen az a sütemény! Ha már ennyit vesződsz vele…
Anya szúrósan nézett rám, mintha kételkednék konyhaművészetében. Jobbnak láttam tehát gyorsan elköszönni, és kisasszézni az ajtón. Arcomat rögtön megcsapta a hűvös őszi levegő. A Nap hunyorogva próbálkozott felmelegíteni a környéket, nem sok sikerrel. Elindultam a járdán az erdő felé. Néhol nagy csobbanással landolt a cipőm egy-egy sáros pocsolyában, de nem igazán izgattam magam emiatt. Már amúgy is régi és rongyos volt az a lábbeli; hiszen mindig benne jártam meg szokásos napi sétámat az erdőben. Nem nagyon tudtam elképzelni az életemet máshol, mint ez a gyönyörű kis falu. Semmi zaj, semmi szmog. Csak a természet lágy lélegzése, a madarak szívig hatoló, csodálatos énekszava. Már amikor tavasz van és nyár. Ezen az őszi napon nem igazán lehetett hallani madárcsiripelést.
Ahogy elértem a színes köntösbe öltöztetett erdőt – hiába láttam minden egyes nap –, ismét elcsodálkoztam szédítő szépségén. A fák lombjainak élénk színeit bármely festő megirigyelhette volna, mert ilyen lélegzetelállítóan szép árnyalatokat kizárólag a természet tudott létrehozni. Anyának valamilyen szinten végül is igaza volt. Titkoltam előle, hogy hová megyek valójában. Nem készültem semmi rosszra… mindössze nem a megszokott úton indultam el. A másik, kevésbé letaposott ösvényre tértem rá, amely felfelé tartott, az erdővel borított domb tetejére, hogy ott aztán megállapodjon a tó mellett. A tó mellett, ahová megyek, és ahol már nagyon rég nem voltam. Mióta… mióta az én drágám eltávozott. Az pedig már nagyon régen volt. Három évvel ezelőtt. Vajon emlékszik még rám? Ha igen… akkor meg fog bocsátani? Nagyon remélem. Mert ha nem, indulhatok is haza, és betömhetem anya összes félresikerült, szénné égett süteményét. Az felér egy öngyilkossággal. Komolyra fordítva a szót, nagyon féltem attól, hogy mit fog szólni hozzám az én egyetlenem. Ha ott van még egyáltalán.
A talpam alatt cuppogott a sáros talaj. Nemrég esett az eső, és az égen még mindig súlyos, sötétkék felhők vánszorogtak ráérősen. A Nap már teljesen eltűnt mögöttük. Néha-néha felbukkant, ám akkor is csak árnyéka volt önmagának. Akárcsak én, mióta… szóval, mióta az megtörtént. Eltelt három év, és kijelenthetem, hogy összeszedtem magam. Valamennyire. És úgy érzem, elég erős vagyok hozzá, hogy látogatást tegyek Nála.
Lassan kirajzolódott előttem a tó. Megtorpantam, és lélegzetvisszafojtva meredtem a széles tisztásra, végében a csodálatos szépségű tóval. Néma csend honolt a környékén. Ahogy elindultam felé, megmagyarázhatatlan borzongás futott végig a testemen. Ódzkodtam attól, amire készültem. Mégis mi értelme van, hogy ismét összetöröm a saját szívemet? Hogy ismét szembe kell néznem a rideg valóssággal? Azzal, hogy nincs többé?
- Nem – figyelmeztettem magam hangosan. – Azért jövök ide, hogy találkozzunk… és bocsánatot kérjek tőled, életem…
Elszégyelltem magam. Mégis, miből gondolom, hogy megbocsát, mikor három év elteltével idedugom a képem? De már nem fordulhatok vissza. Ezt végig kell csinálnom. Egyre közelebb értem a sötétkék, meglepően tiszta vizű tóhoz. Azon a napon nem volt ilyen tiszta… megborzongtam. Nem, az nem lehet. Gépiesen sétáltam tovább, mígnem el nem értem a tó partját. Behunytam a szemeimet, és próbáltam tovább lépni. Tovább, hogy belelássak a tükrébe. De nem ment. Féltem, hogy mit fog szólni hozzám. Talán magába ránt, és levonszol a mélybe, hogy aztán megfulladjak. De megérdemelném! És nem is bánnám. Egyáltalán nem. Legalább veled lehetnék, egyetlen barátom, gondoltam keserűen. Hirtelen meghallottam valamit. Mintha valami elsuhant volna a víz felett. Felpattantak a szemeim, és remegve pásztáztam a tavat. Lassan vízgyűrűk kezdtek növekedni benne. A lábaim felmondták a szolgálatot, és térde rogytam a sáros fűben. Lassan odakúsztam a víz mellé, és nagyot sóhajtottam. Meg kell tennem. Lassan a víz fölé hajoltam, és belenéztem tisztaságába. Összeszorult a szívem. Nem láttam semmit… a tükörképemet sem. Hörögve sóhajtottam fel. Fájt a szívem. Mégis, miért kellett eljönnöm? A szemem előtt felrémlettek annak a napnak a képkockái. Ahogy nagyokat nevetve gázolunk bele a hűs vízbe, ráhajolok hófehér nyakára, és behunyt szemekkel hallgatom, ahogyan lélegzik. És nem figyeltem eléggé. Mikor már túl késő volt, akkor vettem észre… akkor vettem észre azt, amin már nem lehetett segíteni. Túl mélyre mentünk. Nem bírta el a súlyomat, és elsüllyedt. Vele együtt süllyedtem én is, de valahogyan, valamilyen módon a felszínre lökdösött; az élete árán. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy örökre eltűnik a sötétzöld vízben, és kétségbeesett nyerítése bugyborékoló, hátborzongató zajjá hal.
Úgy tört fel belőlem az évekig elfojtott zokogás, hogy talán még anya is meghallotta. Nem is sírtam, szinte üvöltöttem a rám nehezedő fájdalomtól. Elfeküdtem a sárban, és a könnyeim sietősen csordogáltak végig az arcomon. A kezem belehanyatlott a tóba, és ezzel egy időben egy könnyem belegördült a vízébe. Abban a pillanatban meghallottam őt. Mintha felébredt volna. Tisztán hallottam a patái kopogását, a horkantásait. Dühös volt rám? Minden bizonnyal… felkaptam a fejem, és belenéztem a tóba.
És ott volt ő.
Láttam gyönyörű fejét, csodálatosan csillogó, hófehér szőrét, meleg, bizalomtelt tekintetét. Akkor azonnal tudtam, hogy nem haragszik rám. Láttam szeme tiszta tükrében.
- Ó, drága barátom! – zokogtam fel levegő után kapkodva, és végigsimítottam a víz felszínét. – Hát itt vagy… kérlek, nagyon kérlek, bocsáss meg nekem! Miattam történt az egész. Tudom, nem hibáztatsz engem… de bárcsak tennéd! Bárcsak a halálomat kívánnád… sietnék is hozzád nyomban, Angela.
Halk nyerítésre nyíltak puha ajkai, és megrázta a sörényét; ezzel egy időben a víz is felfodrozódott. Félve simítottam végig a víz tükrét, és letöröltem a könnyeimet. Felálltam, és lassan levetettem a ruháimat. Belehajítottam őket a sárba, és lassan elindultam a víz felé. Ahogy mezítelen lábamat elérte, valami megmagyarázhatatlan érzés kerített a hatalmába.
Éreztem őt.
A víz már a derekamig ért, amikor kezeimet is beleeresztettem; és ahogy a víz felszínét simítottam végig, úgy éreztem, mintha az ő selymes, puha szőrét cirógatnám. Nem fáztam, mert a tó kellemesen langyos volt. Tükrözte az én valaha élt kedves lovam szívének melegségét.
- Angela… - suttogtam rekedten, és tovább haladtam a tó közepe felé.
Éreztem, hogy egyre mélyül, de nem foglalkoztam vele. Hiszen ő itt van velem! Sőt… ő maga a tó. Megvéd engem.
- Angela, bárcsak még egyszer a hátadra ülhetnék – susogtam keservesen, és hallgattam nyugodt szuszogását.
Ekkor hatalmas örvény kerekedett körülöttem. Felsikoltottam. Ó, nem! Hogy lehettem ilyen őrült, és pofátlan, hogy még egyszer a hátára kívánkozzak? Azok után… hogy megöltem őt! Az örvény hirtelen magas vízoszloppá változott, és én pedig ott voltam a tetején. Elkerekedett szemekkel jöttem rá, hogy mire készül az én egyetlenem.
- Ó, kicsim – motyogtam elcsukló hangon, miközben a vízoszlopból egy ló formája vált ki, én pedig ott ültem vízből faragott paripám hátán, és éreztem magam alatt a teste melegét, és azt, ahogyan lüktet az ereiben a vér.
Pedig vízből volt minden egyes része. Mégis éreztem őt. Patái a víz tetejét érintették, és lassan hátrapillantott rám. Szemei, mint két gyémánt. Csillogó tekintettel nézett rám, és összeborzongtam ettől a tekintettől, amit már oly’ rég nem láthattam. Elmosolyodtam, és csodáló szemekkel meredtem rá. Lassan ügetni kezdett a víz felett, aztán átcsapott vágtába, én pedig rásimultam meleg, izmos nyakára, és élveztem az érzést, amelytől megfosztott minket a kegyetlen sors. A hajamból eltűnt a gumi a szédítő sebesség miatt, így már szabadon lobogott utánunk a szélben.
Ahogy szárnyak nélkül szálltunk a víz felett a levegőben, ismét feltört bennem az a rég nem érzett boldogság, ami csak akkor kerített hatalmába, mikor vele voltam. Utoljára három éve éreztem ilyet. Kitártam magam mellett a karjaimat, hiszen tudtam, hogy bízhatok benne. Hátravetettem a fejem, és nevettem. Nevettem, gondtalanul, mindent elfeledve. Csak ő létezett és én. Csilingelő, szívből érkező nevetésem betöltötte a környéket, és az égen feltűnt egy kör. Egy kör, ahol a felhők szétváltak, és előbukkant a Nap. Egyetlenegy sugarát nekünk szánta. Megvilágított minket, Angela vízből lévő teste pedig gyémánt módjára felcsillámlott. A bőröm kacagva köszöntötte rég nem látott vendégét, s élveztem, ahogy lágyan simogatja az arcomat a Nap melege.
Angela lassan a part felé vette az irányt, én pedig visszazökkentem a való életbe. Nem maradhatok vele örökre. Ügetve közeledett a part felé, majd mikor odaért, lassan lecsusszantam a hátáról. Itt a víz a térdemig se ért. Szembe fordultam csodálatos lovammal, és félve, lassan ráfektettem a tenyerem homlokára. Félő volt, hogy elmerül a kezem víz-testében, de nem így történt. Éreztem a bőrömön puha szőrét, és összeszorult a szívem.
- Ha velem lennél, minden sokkal könnyebb lenne – suttogtam neki elhaló hangon, és a homlokomat odatámasztottam az övéhez. Végigsimítottam puha orrát, és éreztem, ahogy meleg levegő száll fel belőle minden lélegzetvételénél.
- Ég veled, kedves barátom – búcsúztam tőle könnyezve, és átöleltem erős nyakát. Mikor lassan távolodni kezdett tőlem, a kezeim lehanyatlottak, és szomorúan figyeltem, ahogy visszasüllyed a vízbe.
- Máskor is eljövök hozzád, életem! – kiáltottam utána, és a hangom elcsuklott.
Angela búcsúzóul felnyerített, és bólogatott egyet. Elmosolyodtam, és mikor a fülei is eltűntek a vízben, rájöttem, hogy meztelenül állok a tóban.
- Ó – kaptam észbe, és összeszedtem a ruháimat a földről. Mikor felemeltem őket a sárból, meglepve állapítottam meg, hogy – bár latyakos minden – tiszták maradtak. Sietve felöltöztem, és közben végig magamon éreztem Angela féltő tekintetét. A tó felé fordultam, lehajoltam, és belenéztem. Ismét ott volt ő. Mosolyogva pillantottam a szemébe, ő pedig vidáman felnyihogott. Nyomtam egy csókot két ujjamra, és lassan a vízhez érintettem. Mintha csak Angela lágy szőrére leheltem volna rá ajkaimat.
- Nemsokára találkozunk. Viszlát, Angela! – szóltam mosollyal az arcomon, majd felegyenesedtem, és elindultam hazafelé. A Nap teljesen előbukkant a felhők mögül, és végig kísért utamon. A kristálytiszta tó pedig némán nyugodott a helyén. Ahogy a fák csodaszép, színes lombjain keresztülsöpört egy szélroham, elhozta magával Angela halk, búcsúzó nyihogását, amit akkor szokott hallatni, amikor éjjelre magára hagytam az istállóban.
Felnéztem az égre, és mosolyogva léptem be a házba, ahol anya már várt finom süteményével, amit - ízétől függetlenül - egészen biztosan meg fogok enni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
