|
Borostyán
Narin 2010.02.28. 01:07
Semmit sem szeretnék, még családot, barátokat, és népszerűséget sem… csak kizárólag téged, Borostyán. Hogy valójában itt légy velem, hogy létezz, és lélegezz. Ez az egyetlen kívánságom…
Borostyán
Írta: Narin
Sokszor van olyan az életben, hogy úgy érzed, nem bírod tovább. Amikor semmi sem jön össze. Amikor rájössz, hogy talán nincsenek is igazi barátaid. Amikor a családod elfordul, és kinevet. Amikor a hónapok üresen telnek, és senki sincs, aki életet lehelhetne megfáradt lelkedbe. Én gyakran érzek így. Egy olyan családba születtem, ahol a szüleim nem szerették egymást, minden nap veszekedtek, és egyetlen testvérem világosan a tudtomra adta, hogy nem rajong értem. Elaine, akit a menők mindig kinevethettek. Ez voltam én. Egy faluba született, egyszerű, 16 éves lány. Valamit azért tudnotok kell rólam… én soha nem voltam csúnya. A többiek azért bántottak, mert sosem szóltam vissza nekik; jobban mondva nem mertem visszaszólni. Ha az ellenkező nem néhány képviselője esetleg rám nézett, a többi lány – a „menők” – rögtön elüldözték őket. Hazudoztak rólam. Mindez már nem zavart… megszoktam, és néha már nem is érdekelt, amit a hátam mögött művelnek. Az iskolában minden egyedül töltött szünet borzalmasan lassan vánszorgott, ami pedig a délutánt illeti… utáltam hazamenni. Sehol sem éreztem jól magam. Elmesélek nektek egy történetet, egy csodálatos lényről, aki szeretetével fénysugarat szöktetett reménytelennek tűnő életembe. Tisztán emlékszem. Minden rezdülésére annak a napnak… minden szóra.
Nyár elején jártunk. Az iskolából már csak pár nap volt hátra. Irtóztam a gondolattól, hogy három hónapig otthon kelljen sínylődnöm a „családommal”. Az osztályterem egy árnyalatnyival jobb volt. Szörnyen tűzött a Nap, én pedig hazafelé sétálgattam a zöld mezők mellett. Mindig a falu elhagyatott része felé mentem haza… egyrészt, mert hosszabb volt az út, másrészt, mert a táj mindig elvarázsolt. Egyszerű volt, zöld dombok néhány fával. De nekem ez szebb volt bárminél. A porzó földút mentén sétálgatva, a dombok és legelők ölelésében, a kék ég alatt ballagtam. Mellettem ócska kerítés övezett egy nem túl nagy legelőt. Lehajtott fejjel lépkedtem, és csak néha-néha néztem fel, hogy el ne tévedjek. Volt egy rész, ahol mindig átmásztam a kerítésen, leültem a dús, hullámzó fűbe, és álmodoztam. Egy jobb helyről, egy szép családról, rengeteg barátról, és egy lóról. Egy lóról, aki csak az enyém, akin akkor megyek ki lovagolni, amikor csak akarok, és akkor látogathatom meg, amikor kedvem tartja. Az én álombéli lovacskámat Borostyánnak neveztem el. Hiszen ő itt született, ezen a borostyán színben fürdőző, zöld paradicsomban. Itt, ahol a szél kacagva csiklandozta meg vörös hajfürtjeimet, s elhessegette mindennap legördülő könnyeimet szeplős arcomról. Ahogy a dús, zöld mezőkön üldögélve lehunytam szemeimet, s hallgattam a madarak énekét, a fák suttogását, mindig megjelent előttem Ő. Az volt én álomlovam, aki minden egyes nap vigasztalni próbált, s aki mindig mellettem volt. Pompás szőre ébenfeketén csillogott, nagy, barna szemei mindig vidámak voltak, csodálatosan selymes, fekete sörénye pedig lágyan hullámzott a szélben, ahogy keresztülvágtatott a dús legelőkön.
Átmásztam a kerítésen, és leültem a fűbe. Lehunytam zöld szemeim, és máris láttam Borostyánt. A felhők az életem felett eloszlottak, és a Nap forró sugara áttörték az eget. Borostyán ott ügetett előttem, én pedig mosolyogva néztem őt. Puhán nyargalt keresztül a dombokon, s felém tartott. Üdvözlően felnyerített, és odasietett hozzám. Én felálltam a földről, s lassan a homlokára fektettem a tenyerem. Átöleltem a nyakát, és nagyot sóhajtottam.
- Nem tudom, mi lenne velem nélküled – suttogtam neki remegő hangon, mire ő szelíden hozzám dörgölte puha orrát. – Életem értelme, Borostyán… kérlek, soha ne hagyj el.
„Soha nem foglak elhagyni… akárhányszor eljössz ide, mindig megtalálsz engem, Elaine.”
Lassan elhúzódtam tőle, és belenéztem gyönyörű szemeibe. Csak úgy sugárzott belőlük az értelem és a szeretet. Nekem ez egészen furcsa volt. Világéletemben azt vettem természetesnek, hogy szemernyit sem törődnek velem. Az életem kilátástalannak tűnt. Úgy bántak velem, mint aki teljesen felesleges, és nem érdemel szeretetet. Borostyán viszont szeretett engem. Ő csak a képzeletemben élt… de sokkal inkább a szívemben is.
Hetek teltek el. Az iskola véget ért, így nem mehettem el otthonról. Nem láthattam Őt. Úgy éreztem, mintha a másik felemet kitépték volna belőlem, s most megcsonkítva próbálnám túlélni a vasmarokkal szorongató másodperceket. Hiába próbálkoztam, hiába hunytam le a szemeimet, hiába képzeltem el. Nem láttam Őt. Egész álló nap az ágyamban feküdtem, arcomat a párnámba fúrtam, és a könnyeimet, mint haragosan izzó patak, úgy csorogtak az arcomon. Amint felvánszorgott az égre a nagy Hold, eldöntöttem, hogy nem heverek tovább tétlenül ide bezárva. Nem érdekelt, hogy mivel fognak megbüntetni a szüleim, nem érdekelt az sem, ha úgy megvernek, hogy többé mozdulni sem tudok. Nem izgatott mindez, mert tudtam: nem jövök vissza soha többé. Kimásztam az ablakon, és a Hold sápadt fénye alatt rohanni kezdtem az ócska földúton a nagy legelők felé. Átlendültem a kopott kerítés felett, és lerogytam a hűvös fűbe.
- Borostyán! – kiáltottam elcsukló hangon. – Itt vagyok. Nem felejtettelek el…
Az arcomon sebesen záporoztak a könnyek, mert hiába hunytam le a szemem, hiába idéztem fel a szőre selymét, Ő nem jött. Hátradőltem a fűben, és felnéztem a Holdra.
- Tudom, nem látogattalak meg már nagyon régóta… kérlek, ne haragudj – nyögtem alig hallhatóan, és a szemeim lecsukódtak. – Borostyán, ha hallasz engem, valamit mindenképpen tudnod kell. Amikor eljöttem hozzád, szörnyű napjaimat bearanyoztad… minden egyes alkalommal meghaltam, és újjáéledtem, hisz általad újra megszülettem. Mert újra adtál hitet, s reményt. Engem rajtad kívül semmi más nem éltet, lovacskám… egyetlen vágyam van. Semmit sem szeretnék, még családot, barátokat, és népszerűséget sem… csak kizárólag téged, Borostyán. Hogy valójában itt légy velem, hogy létezz, és lélegezz. Ez az egyetlen kívánságom…
A hangom megbicsaklott, és az oldalamra fordultam a fűben. A lelkembe mintha ezer tőrt döftek volna. Sóhajtottam egyet, és egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon. Egyedül volt, akárcsak én, s egyedül hullott le a zöld fűbe, majd végigcsordogált a földön, amíg az magába nem itta. Lehunytam szemeimet, és felnyögtem. S akkor megéreztem. Egy puha, selymes orr nyomódott az arcomhoz, s szelíden megbökdösött. Ahogy fújt egyet, éreztem a bőrömön a forróságot, s halk szuszogását. Felnéztem, és a szívemben mintha ezer konfettit bontottak volna.
Ott állt mellettem Borostyán, és ezúttal nem a képzeletem szüleménye volt. Valódi volt, hús-vér ló, s szemei tükrében ott csillogott a fényes Hold.
- Borostyán – suttogtam hitetlenkedve. – Hát te élsz!
Borostyán ébenfekete szőrére ezüstös port hintett a vigyázó Hold, Ő pedig felnyihogott.
„Most én születtem meg, és már soha többé nem hagylak magadra. Gyere, s szökjünk el ketten, éljünk együtt örökkön-örökké!” Felültem, és félve tapintottam meg puha orrát. Lassan végigfuttattam a kezem selymes nyakán, ő pedig lehajolt hozzám. Átöleltem, és arcomat beletemettem a sörényébe.
- Induljunk el, Borostyán – susogtam határozottan. – Ehhez a világhoz már nem köt semmi… csak Te kellesz nekem.
Borostyán szelíden elhúzódott tőlem, én pedig nehézkesen felmásztam a hátára. Még soha nem lovagoltam, de ebben a percben ez nem számított. Megkapaszkodtam a sörényében, és a füléhez hajoltam.
- Menjünk, édesem.
Borostyán nagyot bólogatott, és hatalmas lendülettel vágott bele az éjszakába. Úgy ültem a hátán, mintha a legbiztonságosabb székben ülnék. Mikor beugrott vágtába, széttártam a karjaimat, s a fejemet hátravetve nevetni kezdtem. Életemben először voltam igazán boldog. Az éj szele belekapott a hajamba, s úgy száguldottunk Borostyánnal, hogy úgy éreztem, már repülünk. A hátán utazva a világ tetején éreztem magam, és eddigi gondjaimat zúgó patáival eltaposva, régi életemet magunk mögött hagyva szárnyaltunk el egy szebb világba.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
