|
Szívdobbanás ***
Kerza 2010.03.06. 18:36
"Lassan elhalkult a szám, és Zsófi a karámközepére lépett, maghajolt, majd Sacira futottak szemei, aki szintén meg rogyasztotta térdeit, és letérdelt. A taps hatalmas volt, a könnyek a szemembe szöktek ahogy végig futottam tekintettemmel rajtuk."
Gudmon Kata ~ Kerza
Szívdobbanás
Igaz történet alapján
… követte őt, akármerre fordult. Csizmájának nyoma ott maradt a vizes homokban, melyet eláztatott az előző napi eső, s a nyári hónap e hűvösebb reggelének szele simogatta az arcomat amint a karámon ülve csodáltam őket. Aki kívülről nézte, azt mondta micsoda bemutató, de én tudtam, hogy ez nem kényszeríttet, hanem természetes mindkettejük számára.
Füleit végig az előtte lépkedő, nála sokkal kisebb, szemében mégis hatalmas barátja felé tartotta, s fejét lehajtva követte őt. Ahogy bőrén érezte az érintését nagyot sóhajtott, s tétovázás nélkül lépte át a magasított rudat, egy percig sem kételkedve a lány döntésében. Mintha tudta volna, ha ő vele van, nem érheti semmi veszély.
A néma csend, mely körülöttünk, nézők között uralkodott, lassacskán beterítette az egész udvart, de azt hiszem, hogy csak én, egyedül én hallottam azt, ami a mai napig is tart: kettejük közös szívdobbanását…
Sok-sok éve már annak, hogy e mérhetetlen bizalom él kettejük között, s én nem is tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött. Egy biztos… nem az első lovaglásnál.
A lopott pillantások, az eltévedt gondolatok, az egymás felé való kíváncsiság keltette életre ezt a kapcsolatot. De nem csak ők figyelték egymást, én kívülről láttam az egész „szerelmet”.
Apa újfajta motivációt talált ki a számunkra. Azt mondogatta, hogyha akármilyen tantárgyból viszünk haza egy ötös osztályzatot, elvisz minket lovagolni. Ó abban az időben angyal gyerekek voltunk, rendszeres látogatóivá váltunk a tanyának. Egy lovon ellovagolgattunk ketten egy órán keresztül. Viszont egyvalami váratlanul ért.
Az egyik ilyen szombati délutánon, amikor megkérdezték tőlünk, hogy melyik lovon szeretnénk lovagolni, időm sem maradt a válaszadásra, Zsófi, aki már akkor is sokkal bátrabb volt nálam, Saci nevét kiáltotta. A szívem hírtelen megszűnt dobogni, levegőt alig kaptam, de követtem őt a karám felé.
- Miért félsz tőle? – kérdezte Zsófi, miközben próbáltam másik lóra erőltetni.
Saci akkor 10 éves lehetett, de addigra már Ballószög leghírhedtebb lovává vált. Csikó kora túlnyomó része arról szólt, hogy belé nevelték a rohanni akarást, ereje teljében volt, izmoktól duzzadó ló.
Ebből adódóan óriási kihívást jelentett a lovasok számára, bár hamar bebizonyította, hogy nem enged akárkit a hátára. Számtalan csikós, cowboy és hobbilovas tanulhatta róla az esés fortélyait. Hívták már őrültnek, betegnek, átoknak, de én mindvégig tudtam, hogy csak a megfelelő társra vár. Mégsem mertem felülni rá.
Hiába volt körülöttünk a karámfal, ha Saci vágtatott szűkülni kezdtek körülöttem a falak. Nem szégyen bevallani, hogy rettegtem tőle. De Zsófi…
Egész másként ért hozzá, suttogott neki, értette minden mozzanatát. Fogalmam sincs, hogy honnan, vagy mikor tanulta ezt, egyáltalán tanulta-e, de elgémberedve figyeltem, ahogy Saci könnyed ügetésbe ugrik a megszokott jelre. Minden erőlködés nélkül állt meg és fordult, füleit végig hátracsapva figyelt lovasára.
Ettől a naptól kezdve Zsófi örökös lovasává vált, s minden alkalommal egyre jobban éreztem a kettejük között kialakuló barátságot.
Évek teltek el az első közös munka óta. A rendszeres látogatások miatt már ingyen lovagolhattunk, edzhettük a lovakat, s ez egyben volt munka és szórakozás. Minden hétvégén órákat töltöttünk kint a tanyán, hogy csiszoljuk a tudásunkat. Mint a diák az iskolapadban, olyan komolysággal vettük az egymást követő akadályokat, de most csak a lovak voltak a tanáraink.
Sokkal nehezebb volt megérteni őket, mint akármelyik embert, mégis nekünk könnyedén ment. Beszélhetnék az én kapcsolatomról is a lovakkal, de az korántsem volt annyira látványos, mint Zsófié. Én titokban figyeltem őket és tanultam tőlük, meghúzódva a háttérben. Éreztük a szabadság szelét, ahogy vágtattunk, és átjárt az a felemelő érzés, amit minden lovas átél. Mégis, vágytunk az igazi szabadságra…
Forró, nyári nap volt. Egész héten terveztünk, gondolkodtunk, hogyan kérdezzük meg a tulajdonost, hogy engedjen el bennünket terepre lovagolni. Eszünkbe sem jutott, hogy a rengeteg tervezés ellenére becsúszhatnak problémák…
Azt hittük, elég ideje vagyunk már a lovak közelében ahhoz, hogy irányítani tudjuk őket, de reményeink nem hasonlítottak a valóságra. A lovak izzadtak a tikkasztó hőségben, mi pedig mosollyal az arcunkon készítettük ki a nyergeket és kantárokat. Zöldfülű, nagyravágyó gyerekhez híven másra sem gondoltunk, csak hogy induljunk.
Egyetlen bemelegítő kört sem tettünk a karámban, nem futószáraztuk le hátasainkat, csak elindultunk. Alig értünk ki a tanyára vezető út végére, Saci megérezte a szél illatát, és nyomban sebesen vágtatni kezdett. Lovaink azonnal a nyomába eredtek, de egy sem tudta utolérni a sárga kancát. Kétségbeesetten próbáltunk megállni, de minél jobban húztam a szárat, lovam annál inkább belefeküdt a zablába.
Cipőm beleszorult a kengyelbe, így az járt a fejemben, hogy muszáj fent maradnom a hátán ennek a száguldó bolondnak, ha leesek maga után vonszol és biztosan nem élem túl. A fák ágai belógtak a keskeny útra, egymás után kaptam az ütéseket az arcomra, de erősen kapaszkodtam. Néha-néha hallottam, hogy Zsófi kiabál Sacinak, hogy álljon meg, de a rohanási kedv egyik lóban sem csökkent. 3 km gyorsvágta után az én száguldásom véget ért, végre kifulladt a hátasom, és kétségbeesve nyerített anyja után, hogy egyedül hagyja.
Ezek után már csak azt tudom leírni ami velem történt, hogy Zsófi hogyan is úszta meg az esetet csak később hallottam tőle.
Helga ügetni kezdett, s én kihasználva a mellettünk lévő kis lakatlan rétes részt, leugrottam a hátáról, és a kantárt a kezemben tartottam. Mérgesen szitkozódtam, aggódtam a testvéremért, hiszen a falu kellős közepe felé tartottak, amikor eltűntek a szemem elől. Azon járt az agyam, hogy hogyan meséljük majd el mindezt a tulajdonosnak, mi lesz, ha bármelyiküknek baja esik? Nem mertem visszaszállni a nyeregbe, biztosan, hogy hamar megismétlődött volna ez a vad vágta.
Óriási kő esett le a szívemről, amikor meghallottam Zsófi hangját, amint utánam kiállt. Vezette Sacit, s látszólag egyiküknek sem esett semmi baja. Mivel sok idő telt el, a keresésünkre indultak, s végül sajgó térdekkel, és hólyagos kezekkel de visszakerültünk a tanyára.
Még soha nem éreztem olyan félelmet, mint akkor. Ahogy észrevettem, hogy a lábam nem mozdul, a pillanatképek azonnal átfutottak az agyamon. Az ösztöneim azt súgták, ha leesel, nem úszod meg. Azt hiszem ekkor tanultunk meg igazán lovagolni. Nem estünk le, bármilyen keményen is rázkódtunk a nyeregben, ekkor fogtuk fel, hogy a lovak nem úgy viselkednek a karámban, mint odakint a vadonban.
Féltünk elmesélni a szüleinknek a történteket. Féltünk, hogyha megtudják, nem engednek ki bennünket többé. De nehéz lett volna eltakarni a lila foltokat a lábunkon, kezünkön, és persze a véres arcomat. De apa csak annyit kérdezett:
- Leestetek?
- Nem, leszálltunk. – nem szólt semmit, csak kezet nyújtott, és megrázta azt. Nem tudtuk elhinni, hogy valóban ez történt.
Itt szót említenék Apáról is, hiszen neki köszönhetjük a lovak iránti soha el nem múló vonzalmat.
Még nem volt akkora divatja a lovaglásnak, mint napjainkban, akkoriban valóban csak a szórakozást elégítette ki. Apa a helyi western lovasok közé tartozott, ő lovagolta az egyik legvérmesebb arabot, akire soha nem engedett fel bennünket.
S bár ő mindig csak figyelt minket, mégis jó érzés volt, amikor ő maga is kijött velünk a tanyára. Gyakran mondta, mit, hogyan csináljunk, bár ő se tanulta senkitől, csupán, pontosan ahogy nekünk, ösztönből jött az egész. Amikor lóháton beállított elénk western kalapban a nyári napsugarak takarták arcát, s árnyéka hosszúra nyúlt a füves földön, a régi cowboy történetek egyikében éreztem magam. Ahogy telt az idő, elmaradt a kalap, majd egyre kevesebbszer vitt minket lovagolni, végül pedig már csak akkor ült lóra, ha mi ráültettük egyre. Nem azért, mert nem szerette, csupán az ideje nem engedte.
Az egykori példaképből és tanárból vált mára diák, s gyakran előfordul, hogy rákérdez dolgokra, például, miért dőlünk be a kanyarban, vagy miért dőlünk hátra megállásnál.
De kanyarodjunk vissza eredeti témánkhoz, Zsófihoz és Sacihoz. E kalandos nap ébresztette fel nővéremben a küzdeni akarást, itt döntötte el, hogy addig dolgozik tovább a hírhedt kancával, amíg nem fordul elő még egyszer egy ilyen eset.
A zablát felváltotta a Hackamore kantár, ami sokkal erősebb a hagyományos szerszámoknál. Ez kimondottan az orr légző csöveit szorítja, így a ló hamar rájön, hogy ha levegőt akar kapni, meg kell állnia. Kegyetlen módszernek tűnhet, de Saci kiváló hátaslóvá avanzsált elő.
Még több idő telt el, fokozatosan szoktattuk vissza a lovakat a rendszeres mozgáshoz, így csökkent bennük a hatalmas rohanási kedv is. A tanya előtti mezőn teszteltük az eredményeket, igaz, hogy lassan, de biztosan haladtunk….
Aztán új kihívások következtek mindannyiunk számára….
Abban a hónapban töltötte be 15. életévét a Gábor Tanya, Saci otthona. Ezt az alkalmat muszáj volt megünnepelni, s azon a meleg szeptemberi napon sok ember összegyűlt a tanyán. A nyüzsgő emberek forgataga nem volt szokatlan a lovak számára, hiszen egész életükben hozzászokhattak már a tömeghez.
Most azonban nem csak számunkra, de a vendégek számára is unalmassá vált a szamarak és kiskecskék simogatása, pár kellemesen eltöltött óra után a forgatag egyre inkább fogyni kezdett. Túl korán volt még, valamit ki kellett találnunk, hogy feldobjuk a hangulatot.
Már az első percekben, ahogy a tanyára léptem elleptek a kisgyerekek azzal a kérésükkel, hogy lovagolni szeretnének. Ők adták az ötletet.
Nem tellett bele sok idő, mire talpig beöltözve, pirosra festett arccal és orral léptem ki az öltöző ajtaja mögül. Nehéz volt úgy eljutni a karámig, hogy meg ne bámultak volna, és meg kell valljam, nem bírtam ki nevetés nélkül. Ehhez azért tudomány kell, saját magamat megnevettetni nem kis feladat.
A karám fala mentén hamarosan egy szabad hely sem maradt, a kicsik a felnőttek nyakában tornyosultak, én pedig végig azon gondolkoztam, hogy mit kellene előadni.
Aztán hírtelen megszólalt egy zene. Megpillantottam Zsófit amint a keverő pultnál áll, és jelez, hogy kezdhetem, majd beszaladt hozzám a karámba.
Saját lovunk, Dakota volt a tökéletes segítőtárs, nyugodtan tűrte, hogy Zsófi engem dobál a hátán. Egy-két erőltetett esés, ügyetlenkedés a lovon és felhangzott a kacajok zaja a birtokon.
Ahogy kivonultunk, alig kaptam levegőt, boldog voltam, hogy jól sikerült a műsor. De ahogy megszólalt a lassú, szívhez szóló szám, kirázott a hideg.
Zsófi befutott a karámba, nyomában Sacival, akin csupán egy kötőfék lógott. Meg se tudtam szólalni, csak ellepett az az elnyomó pillanat, ami alatt csodáltam kettejüket.
Sacit nem zaklatta fel a tömeg, ugyanúgy loholt testvérem nyomában. Zsó képes volt csupán a testtartásával jelezni neki, és ő máris fordult, ügetett vagy éppen megállt.
Aztán, ahogy Zsófi megállt, nem tudtam mi fog következni. A közönséget figyelte, majd egy kislányra mutatott és magához hívta. Feldobta Saci hátára, majd elindult. A kislány remegett, de fantasztikusan érezte magát. Beletúrt Saci sörényébe és elfeledkezett mindenről, a körülötte lévőkről, és csak a lóra figyelt. Pár percet töltött rajta, de még sose láttam annál boldogabb gyereket.
Lassan elhalkult a szám, és Zsófi a karámközepére lépett, maghajolt, majd Sacira futottak szemei, aki szintén meg rogyasztotta térdeit, és letérdelt.
A taps hatalmas volt, a könnyek a szemembe szöktek ahogy végig futottam tekintettemmel rajtuk. Ellepték őket a gratulációk, egyesek kezet fogtak vele, mások fényképeztek. Én csak a háttérben álltam, és mosollyal az arcomon kapkodtam levegő után.
A napsugarak cikáztak rajtuk, testükön megcsillant egy-egy izzadság csepp, s nagyokat szuszogva hagyták el a „színpadot”.
Az estig tartó mulatság után végre kiürült a tanya. Kezdett sötétedni, mikor szokásos körutamra indultam, hogy ellenőrizzem a lovakat, mikor megpillantottam a karámban valamit, ami újfent mosolygásra késztetett.
Kettejük lábnyoma még mindig ott virított a karám közepén, s nyomot hagyva az emberekben mosta el az esti zápor….
Ajánlanám ezt a történetet testvéremnek, Zsófinak, s ha Saci mestere lenne az olvasásnak, akár neki is. De ők sokkal jobban jártak, hiszen átélték mindezt, és úgy gondolom nem lehet ezt eléggé megérteni a soraimból.
Köszönöm nekik, hogy megmutatták mi is az a kitartás és erő, amelyet csak egy szóval tudnék kifejezni:
Szívdobbanás…
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
