|
Lány a tükörben (1. rész)
Shadbaby 2010.03.07. 15:34
" Szapora léptekkel utána futottam, és nyomatékosan megragadva a kantárszárat, megállásra késztettem. A póni ijedtében azonban hátralépett, és nagyot ágaskodott. Patáival félelmetesen kalimpált a fejem fölött, én pedig valami láthatatlan erő hatására a földre zuttyantam- akárcsak Tristan." Lány a tükörben (Első részlet)
Írta: Shadbaby
„Ha azt hívják szerelemnek, amikor a szíved sajog, ha vele vagy, akkor csak én voltam szerelmes ezen a világon.”
(Méz és lóhere c. film)
A reggeli napsugár halvány fényei átszűrődtek vékony, halványzöld függönyömön, és egyfajta kellemes ébresztésként az arcomba villogtak. Morogva megdörzsöltem álmatlanságtól karikás szemeimet, és elnyomva egy hatalmas ásítást felültem az ágyamban. Miután pislogtam párat, szép lassan kikörvonalazódtak előttem szobám bútorai. A négy fal között álmosító félhomály uralkodott, tömény cigaretta és italszaggal keveredve, nem túl kellemes összhatást eredményezve. A végeredmény? Egy elzüllött tinédzser szobája, kiegészítve néhány művészien eldobált ruhadarabbal, amiket valószínűleg tegnap hánytam a sötét hajópadlóra.
Fáradtan kinyújtóztattam végtagjaimat, majd felfrissülve léptem bele szőrös papucsomba, és nőiesen meggörnyedt testtartásommal saját kis fürdőszobám felé csoszogtam. Útközben félrerúgtam tegnapi viseletemet, majd felkapcsoltam a villanyt a fürdőben. Ahogy a hálóban, itt is minden élénk almazöldben pompázott, de a hirtelen színvilág jelen pillanatban nem vidított fel, sőt a fejem lüktetni kezdett. Ledobtam magamról a hálóingemet, és egy gyors ugrással a zuhany alatt voltam. Bizony, a testem már átvette azt a nem éppen francia parfümre emlékeztető szagot, amiben most valószínűleg az egész ház úszott.
Valószínűleg jó ideig áztam a zuhany alatt, ugyanis mire köntösbe tekerve kiléptem a gőzölgő fürdőszobából, a függönyeim el voltak húzva, és a nap teljes erővel hatolt át a tisztára pucolt üvegen. Az ablakok tárva-nyitva voltak, az ágyneműm el lett pakolva, és a ruháim is eltűntek a földről. Azt hiszem látogatóm volt a közelmúltban. És van egy sejtésem is, hogy ki volt ez a látogató. Magamra húztam egy tréningnadrágot, és egy laza pólót, majd még utoljára körbenéztem a szobámban, és beleszimatoltam a levegőbe: csak nem fújt be ide valaki légfrissítőt?
Lecsörtettem a parkettával borított lépcsőn át a földszintre, ahol legnagyobb megkönnyebbülésemre nyoma sem volt éjszakai ténykedésemnek. A világos falak vidáman köszöntek vissza nyúzott arcomnak, az ebédlőasztalon pedig egy tál gőzölgő rántotta várta, hogy megérkezzek. Fáradtan huppantam le a puhára párnázott székbe, és megragadva a hófehér porcelántányér mellett árválkodó villát, enni kezdtem. Rohamos sebességgel faltam be a falatokat, és szép tempóban üresedett a tál. Tekintetemet áldozatomra szegeztem, és csupán egy hang tudott kizökkenteni ragadozásomból. A bejárati ajtó nyikorgása. Egy alacsony, vörösesbarna hajú, vékony nő sietett be rajta. Barna, kötött pulóvert viselt, tekintete ugyanolyan fáradt volt, mint az enyém. Anya.
Arcvonásai szigorúak voltak, kezében pedig a napi újságot szorongatta, majd teljes erőből a tányérom elé vágta. Értetlen, riadt tekintettel néztem rá, majd felemeltem az újságot. A címlapon mosolygó lányban a saját arcomat véltem visszaköszönni. Ajjaj…ebből baj lesz. Az újság neve alatt kövér, piros betűk hirdették szégyenteljesen: Kira Vad Estéje. Hangosan felszisszentem, majd remegő ajkakkal olvasni kezdtem a cikket:
„Kira Wolder nagyjából fél éve nyert meg egy országosan ismert, televízió által közvetített tehetségkutató versenyt, a Színpadra!- t. Már akkor is sokan vitatták, hogy egy tizenhét éves lánynak megárt-e a siker? Itt a válasz: Igen, igen, igen! Az utóbbi hat hónapban Kira botrányos magatartásával felháborodást kelt az emberekben. Úgy tűnik a Wolder család igencsak szabadon engedte lassan felnőtté érő lányát. Kira ugyanis tegnap este végigjárta a város összes szórakozóhelyét, józannak nem nevezhető állapotban, miközben folyamatosan trágárkodott, sőt barátaival feltört egy autót! A gépkocsi tulajdonosa nem tesz feljelentést, de úgy érezzük a szerkesztőségnél, hogy ez az eset jól példázza, hogy a siker milyen káros hatással van a lányra. Kérdem én, ilyenkor hol vannak a szülők?”
Megdöbbenve raktam le az asztalra az újságot. Igen, én voltam…összeállt minden, ami tegnap este történt. Valóban…valóban én voltam…de nem értem, miért kell felfújni a dolgot. Fiatal vagyok, és szórakozni akarok, mint minden korombeli. Ők is csinálnak hülyeségeket, azt mégse írja meg az újság. Persze az is tény, hogy engem egész Izland ismer. Nagy sóhaj tört elő belőlem, és tekintetemet anyára emeltem. Villogó szemein keresztül szinte láttam kavargó gondolatait, amint vadul száguldoznak az elméjében.
- Gondolom egy hónap szobafogság…- motyogtam magam elé, és felálltam az asztaltól, hogy elmosogassam a tálamat, de anya megállított.
- Nem, Kira…Ez most komoly. Eddig is csináltál hülyeségeket, de most betelt a pohár…
- Úgy érted, hogy..
- Elmész innen…Egy időre. A nagymamáékhoz.
Ujjaim, amik eddig a tányér szélét ragadták, akaratomon kívül is elengedték tartalmukat, ami földet érve, sok apró darabkára tört szét. A hófehér porcelán szilánkjai szétröppentek a levegőben, és sebesen végigcsúsztak a vörös járólapon, végigkarcolva azt. A lábaim, és a karjaim egészen remegtek, az arcom meg-megrándult. A szemeimet haragos könnyek telítették, és lassan kibuggyantak a szemhéjaim közül. A forró cseppek szinte gőzölögtek az engem elöntő dühtől, és gyűlölettől.
- Nem teheted- súgtam magam elé, remegő ajkakkal.
- Rengeteg mindent megtehetek. Indulj csomagolni! Holnap indulsz- anya szemei összeszűkültek, és a szobám irányába mutatott.
Lábaim fékevesztetten indultak meg a szilánkokkal borított padlón, és megrohamoztam az emeletet. Szinte betörtem bükkfa ajtómat, és rávetettem magamat puha ágyamra. Szorosan átöleltem a kispárnámat, és arcomat belefúrva hisztérikusan hüppögtem. A könnyeim teljesen eláztatták az arcomat, a szobámat a szemeimet takaró sűrű könnyfátyoltól csak homályosan láttam. Láttam, ahogy a nap vidáman beinteget tágas ablakomon, majd folytatja útját az égen. Számat a párnához nyomva ordítottam, lábaimmal az ágyam támláját rugdaltam. Így visszagondolva, rendkívül gyerekesen viselkedtem, de akkor rémesen éreztem magam.
Persze a viselkedésem nem gátolta meg a szüleimet abban, hogy száműzzenek, sőt, mintegy bizonyítékként mutatták fel, hogy igenis szükségem van a levegőváltozásra. Sötétbarna hajamat a kocsiablaknak támasztottam, és figyeltem a rajta doboló esőcseppeket, amint fürge táncot lejtenek az üvegen. A végtelen krumpliföldek fölött hatalmas fekete felhők gomolyogtak szilajul. Behunytam a szemeimet, majd arcom rándult egyet, amikor megéreztem, hogy egy villám cikázott át az égen. Felpillantva előre sandítottam. Apa ült a volán mögött, anya pedig mellette, az anyósülésen. Mindketten a mellettünk suhanó földeket, és a néha-néha felvillanó birkanyájakat szemlélték. Az út egyenes volt, és poros, csupán néhány fával tűzdelve. Sehol semmi, de pontosan tudtam, hogy hamarosan fel fog tűnni a látóhatáron egy fehér házikó, mögötte egy gazdasággal. Oda tartunk.
És valóban. A széles autóút végén megláttam a végállomást, amitől a hideg futkosott a hátamon. Szerettem a nagyszüleimet, de hogy elmenjek hozzájuk, maga volt a megtestesült rémálom. Én, a magam törékeny alkatával krumplit ültessek, birkát tereljek, lovakat etessek? Kizárt! Az itteni emberek olyan mások…alacsonyak, erőteljesek, a bőrük cserzett, és kemény a sok kétkezi munkától. Nem illek ide, nem illek ebbe a faluba, ebbe a gazdaságba. Apa behajtott az udvarra, majd lelassított, és megállt. Sietve kiszálltak a kocsiból, és feléjük tartó nagyszüleim elé mentek.
- Marta, Edward!- ölelte át szüleimet a nagymamám.- Kira merre bóklászik?
- A kocsiban duzzog- mosolygott anya.
Vékony ujjaimmal hajamba túrtam, és erőteljesen húzni kezdtem. Az éles fájdalomtól könnyeim kicsordultak, de jól esett szenvedni. Lehajoltam, hogy ne vegyenek észre, átöleltem a lábaimat, és hosszú körmeimet belevájtam a combomba. A könnyeim sorban potyogtak a kocsi alját borító szőnyegre, és hamar felszívódtak benne. Kapkodtam a levegőt, és meg-megszakítva hüppögtem. Pocsékul éreztem magam. Nem akartam mást, mint hazamenni, bebújni a takaróm alá, és elrejtőzni a világ elől. Erre fel, el kell jönnöm a semmi közepére, hajnalban kelni, és a földeken munkálkodni. Ha azt hiszik a szüleim, hogy ettől megváltozok, nagyot tévedtek. Lábaimmal dühödten toporzékolni kezdtem, és nagyot ordítottam.
- Kira?- hallottam apa mély, rekedt hangját.- Szedd össze magad kislányom.
Felkaptam a fejemet, és villámló tekintettel pásztáztam apát. Szemeimet összehúztam, és szinte vicsorogtam.
- Persze…ahogy akarod.
Kicsaptam a kocsiajtót, majd jelezve felháborodottságomat méltóságteljesen becsaptam magam után. A közelben magányosan álldogáló kopasz fáról ijedtében felröppent egy madárpár, majd méltatlankodva szálltak vissza fészkükre. A csomagtartóhoz léptem, és kidobáltam belőle a bőröndjeimet, úgy, hogy lehetőleg a legnagyobb erővel csapódjanak az udvar betonjához. Ez az ön-, és környezetpusztító folyamat persze csak arra volt elég, hogy a körülöttem elhaladók megcsóválják a fejüket, és sajnálkozva tekintsenek rám. Vállamra vettem a sporttáskámat, és magam után húztam két kisebb bőröndömet. Gúnyosan mosolyogva közeledtem rokonaim felé, de belül ordítottam tiltakozásképp. Odaérve, belebújtam nagymamám, és nagypapám meleg ölelésébe, majd egy maró, rideg grimasz után, amit a szüleimnek szántam, bevonultam a házba.
A számomra kijelölt szoba semmit nem változott, amióta legutóbb itt jártam. A szürke, unalmas falak között csupán egy ágy, egy íróasztal, és egy szekrény árválkodott, középen rongyszőnyeggel. A nagy belmagasságú, nagy szoba különösen üresnek hatott így, berendezetlenül, a falon magasan elhelyezkedő, apró ablak pedig igazi börtönhatást keltett. Kedvem lett volna kiírni az ajtóra a cellaszámot, de a nagyszüleimre való tekintettel ezt hanyagoltam. Mivel egyéb dolgom úgyse volt, szépen, módszeresen kipakoltam a ruháimat, a bőröndjeimet pedig besöpörtem az ágy alá. Befészkeltem magam az ágy végébe, és térdeimet felhúzva, és magamhoz szorítva bámultam magam elé. Nem köszöntem el a szüleimtől. Benéztek, de én rezzenéstelenül figyeltem tovább a szoba sötét padlóját.
Az elkövetkező napokat itt töltöttem, bezárkózva a szobámba, önszáműzetésre ítélve. Senki nem kergetett ide, magamat zártam be a gondolataimba. Reggel, amikor felkeltem, első dolgom volt felkuporodni, bebugyolálva magamat a vastag ágyneműbe, és a nap további részét itt töltöttem. Még az ételt is behozták nekem, mivel én el nem moccantam innen. Éreztem, hogy mindenki aggódik értem, de hidegen hagyott. Elzárkóztam a külvilágtól, és alaposan bebörtönöztem magamat a saját kis világomba, ahol minden tökéletes volt. Persze akárhányszor valaki megzavart képzelgésemben, rá kellett jönnöm, hogy a valóság bizony borzalmas.
Úgy egy hét után elégelték meg a ház lakói ezt az életstílust. Békésen aludtam, amikor két erős kéz rázott ki álmaimból. Riadtan pislogtam, és összehúztam magamat, akár egy ijedt őzgida. Halványkék szemeimmel „ébresztőórámat” fürkésztem, és lassan ki is tudtam venni arcvonásait a sötétben. A nagypapám volt az. Kibontakoztam a kezei közül, és felültem az ágyban. Szemeimet dörzsölgetve kérdőn tekintettem rá. Sok jót nem reméltem a hajnali keléstől, és ahogy arra számítottam, a szabadba parancsoltak.
- Nem normális bent emészteni magad. Öltözz fel, és irány a szabad levegő!
- Ha kint esz meg az unalom, az jobb, mi?- morogtam, de szerencsére nem hallotta meg.
Felkaptam magamra pár ruhát, és kivonszoltam magamat a fürdőbe. Ez volt az egyetlen helység, amit az elmúlt hét napban is látogattam, elvégre természetes szükségleteim azért még maradtak. Megálltam a régi mosdókagyló előtt, és belenéztem a koszos, repedt tükörbe. Mi lett belőlem? Egy önpusztító szörnyeteg. Kisöpörtem egy kósza tincset az arcomból, és magamat kezdtem vizslatni a tükörben. Olyan voltam, mint akit kifacsartak. A bőröm sápadt, szemeim alatt pedig vastag fekete karikák gyülekeztek. A hajam sötét kócként lobogott a fejemen, az arcvonásaim szenvedők voltak. Ez a lány, a tükörben szokatlanul ismeretlennek tűnt számomra.
Egy alapos reggeli után kiléptem a nyikorgó bejárati ajtón, és körbenéztem a gazdaságban. A friss, hideg levegő pírt varázsolt az arcomra, ami egy lágy fuvallattól, szinte azonnal felfrissült. Mélyet szippantottam a falusi levegőből, és magas sarkú csizmám halk kopogásának kíséretében végigsétáltam az udvaron. Pár óra múlva valószínűleg melegebb lesz, de ebben a korai órában még akár ősziesnek is nevezhető a hőmérséklet. A háztól jobbra karámok, és földek terültek el, végtelen hosszúságban. A sovány füvű legelőkön tarkánál-tarkább izlandi pónik vágtattak szélsebesen. Óvatosan felléptem a kerítés legalsó lécére, és kifejezéstelen tekintetemmel követni kezdtem a játszadozó patásokat.
Ahogy a nap egyre feljebb vándorolt az égen, az én hangulatom is pozitív irányba változott. Persze ennek az oka lehet a birkanyírók érkezése. Soha nem gondoltam volna, hogy egy birkanyíró ilyen jól nézhet ki. Persze nem mindegyik, csak Ő…Ő, akinek szinte koromfekete haja van, Ő, akinek a válla széles, és a karjai erősek. Ő, akinek nem tudom a nevét. Egy csapat férfi társaságában bevonult a juhakolba, és eltűnt a szemem elől. Kíváncsian elkezdtem lépdelni az akol ajtaja felé, és behajoltam. A birkákat sorra vették ki a helyükről, és mellső lábaiknál megragadva őket, nyírni kezdték a szőrüket. Az izgalomtól fűtve beljebb, és beljebb léptem, mígnem ők is felfigyeltek rám. A tekintetek rám tapadtak, majd a pillanatnyi meglepettség után eleresztve a birkákat körém gyűltek. Felismertek. Kivéve Őt.
Miután mindegyikük lehűlt, bemutatkozott, és visszatért a dolgához, odasétáltam kiszemeltemhez. Ő még csak rám se nézett, elmélyülve manőverezett a nyírógéppel. Megköszörültem a torkomat, mire a keze meglendült, a géppel pedig lecsúszott a juh testéről. Lángoló szemeit rám emelte, és a kedvesség, és az udvariasság teljes hiányában rám förmedt:
- Mit akarsz?!
Nem mondhatom, hogy nem lepett meg ez a mogorva stílus, ugyanakkor égő barna szemeiben tökéletesen el tudtam veszni. Erős, dühtől túlfűtött hangja hallatán azonban keresztet vethettem ijedtemben, kegyelemért könyörögve. Ő egy nagy sóhajtás után visszatért munkájához, majd rám vissza se nézve megismételte a kérdést.
- Szóval… mit akarsz?
- Csak gondoltam bemutatkozom…- söpörtem el egy tincset mosolyogva.- Nem tudom a neved.
- Mert nem mondtam.
Kínos csönd állt be, amihez az igazat megvallva, nem voltam hozzászokva. Akárcsak ehhez a nyers stílushoz. Mégis tetszett benne valami, valami megfoghatatlan. Nem jön oda hozzám, nem köszön, nem mutatkozik be…ezt általában bunkóságnak titulálom. De most…a szívem hevesebben kezdett verni, ahogy izmos karjait figyeltem munka közben. Leguggoltam mellé, és egy könnyed mozdulattal elkaptam a csuklójánál.
- Nem mondtad, mert nem kérdeztem. Szóval, mi a neved?
- Tristan.
Megfogta a kezei között fészkelődő birkát, akivel éppen most végzett, és lábainál megragadva visszarakta a helyére. Kikapta a következőt, és a lehető legtávolabb vitte tőlem. Én pedig csak álltam ott megalázva, végigsértve, megtiporva. Kinek képzeli magát? Csak egy átkozott birkanyíró! Mégis valahol tetszett, hogy ilyen elutasító. Soha nem volt dolgom ilyen emberrel. De vajon miért néz le engem? Ezekkel a kérdésekkel a fejemben léptem ki az akolból. Vártam, hogy érezzem magamon a tekintetét, de amikor hátrafordultam, láttam, hogy ő csak teszi a dolgát tovább…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
