|
Lány a tükörben 2. rész
Shadbaby 2010.03.07. 18:45
Lány a tükörben(második részlet)
Írta: Shadbaby
Másnap reggel mosollyal az arcomon ébredtem a madarak csiripelésére. Egy fa ága lengedezett aprócska ablakom előtt, rajta pedig egy apró kismadár ült, és énekelt. Odaszökkentem az íróasztalhoz, majd egy fürge mozdulattal máris a tetején voltam. Feltornásztam magamat guggoló helyzetből, majd rövid egyensúlyozás után megkapaszkodtam az ablakpárkányban. A tiszta üvegen a napsugarak szorgosan sütöttek át, meleg fényükkel az arcomat simogatva. A madár meglátva engem csiripelt még egyet, majd tovább röppent, hogy elvigye a boldogságot másokhoz is. Én lepattantam az asztalról, és miután magamra kaptam a ruháimat, elindultam az udvarra.
Az akolban álló juhok nagy bégetés közepette rontottak ki a betonra, és egyenesen a kapu felé száguldottak. Körülöttük apró pónikon birkanyírók, pásztorok ültek. Vitték őket legelni. Hirtelen felindulásból megindultam egy kis tarka póni hátán feszítő Tristanhoz. Tekintete mint mindig, most is komoly volt, láthatóan teljesen belemerült abba, amit csinált.
- Szia!- hangom vidáman csengett, bár elnyomták a paták dobbanásai, és az emberek kiáltozásai.
Rám nézett, majd valamit morgott, és egy elkószáló bárány után vágtázott. Szapora léptekkel utána futottam, és nyomatékosan megragadva a kantárszárat, megállásra késztettem. A póni ijedtében azonban hátralépett, és nagyot ágaskodott. Patáival félelmetesen kalimpált a fejem fölött, én pedig valami láthatatlan erő hatására a földre zuttyantam- akárcsak Tristan.
- Mit akarsz megint?!- förmedt rám, miközben a póni után futott.
- Veletek mehetek?- tápászkodtam fel.
- Minek, hogy még több bajt csinálj? Nem jöhetsz.
Újra felpattant a kis lóra, és a csapat után vágtázott. Miért ilyen elutasító? A szemeim úsztak a könnyekben, azok pedig kövér cseppekben gurultak végig arcomon. A szívem sajgott, és pusztítani tudtam volna. Mi rosszat tettem? A ragyogó nap, a csiripelő madarak, a szellőben lengő fák…csak fokozták az idegi állapotomat. Azt akartam, hogy a természet velem együtt dühöngjön. Hogy a sötét felhők lepjék el az eget, a villámok riogassák az állatokat, orkán erejű szél tépázza a fákat és tegye próbára a ház falait. De a természet hallgatott. Csupán egy fecske röppent fel, és hangosan magyarázott társainak, miközben tovaszállt.
A napok gyorsan peregtek utazásom homokórájában. Minden napot tétlenül ülve töltöttem, a konyha ablakából szemlélve a dolgozó Tristant. Különösen nagy gondot fordított a pónik iránt, és még nekem, külső szemlélődőnek is feltűnt, hogy mennyire érdekli az a tarka herélt, aki úgy egy héttel ezelőtt ledobta. Más esetben azonnal odalibbentem volna a sráchoz, és pillanatok alatt az ujjam köré csavarom. De én már nem voltam sztár. Egy egyszerű, vidéki lány voltam a nagyszülei házában kuporogva. Nem az voltam már, aki fellépett a színpadra, és leénekelte onnan az ellenfeleit, anélkül, hogy akár egyet is megsajnált volna. Nem, amióta itt vagyok kiolvadt jégbe zárt szívemből egy igen kellemetlen tulajdonság. Lelkiismeret. Egyszerűen borzalmas. A szívemet belülről fúrja, égeti valami, és nem hagy békén. Most is ezt érzem, de nem tudom miért. Nem tettem semmi rosszat, azt hiszem…
A nap a halványkék ég közepéről sütött le az udvaron szorgoskodókra. A párkánynak dőlve láttam, ahogy a nagyszüleim felrakják az utolsó láda krumplit is az öreg furgonra, az pedig pöfögve kikanyarodik a kapun, és nekivág a jól ismert semminek. Az ablak, amin kinéztem, most visszatükrözte az arcomat, és egy megkeseredett, tanácstalan lány pislogott rám. Tekintete kétségbeesett volt, szemei pedig riadtan csillogtak. Szinte azt suttogta: segíts!
- Ó, Kira…hogy süllyedtél idáig?- motyogtam tükörképemnek, miközben ujjaimat végigfuttattam a hideg üvegen.
Behunytam a szemeimet, és homlokomat a falnak támasztottam. Nem tudtam mit tegyek. Megízleltem milyen megmászni a hegyet…de lezuhantam a mélybe, és a szakadékból nem tudok kimászni. Soha nem volt részem hasonlóban. Most pedig magamra vagyok utalva, és senki nem oldja meg helyettem. Újra kinéztem az udvar mögött fekvő karámokra, ahol Tristan kedvenc tarkája vágtatott a többiekkel. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra huncut, mégis méltóságteljes külsejével. Hirtelen kedvet éreztem arra, hogy nyeregbe pattanjak. Kisebb koromban gyakran jártam ide, és meg is tanultam lovagolni. Később persze ritkultak a látogatások, így a nyeregben töltött órák száma is. Ahogy a lovat figyeltem, a fejemben nagyapám szavai kezdtek csengeni, amik pár nappal ezelőtt hagyták el a száját: „Kira, én bármit megtennék, hogy végre boldognak lássalak. Menj, lovagolj egyet, vidd ki bármelyik lovat, csak végre lássalak őszintén mosolyogni. Olyan tisztán, mint régen…”
Úgy fél óra múlva egy kötőfékkel a kezemben léptem be a karámba, és a tarka póni felé léptem. Apró füleit felém szegezte, és halkan felhorkantott. Kerek, fekete patáival lendületesen végigügetett a karámon, és élesen nyerített a szertelegelésző társainak. Kinyújtottam felé a tenyeremet, ő pedig tétován felém lépett.
- Gyere, kispajtás…
Tarka sörényét meglibbentette a szélben, és kegyesen odasétált hozzám, és hagyta, hogy a fejére húzzam textilből készült kötőfékét. Megpaskoltam rövid, izmos nyakát, és kivezettem a rozoga fehér kerítéssel körbevett, zöld füvű karámból.
Kaland – mint megtudtam így hívják a pónit – lendületesen poroszkált alattam. Rövid szárat fogtam, és ragyogó szemekkel gyönyörködtem a tájban. Eddig csak krumpliföldek sokasága volt, ám most, lóhátról megmutatta igazi valóját. Gyönyörű síkvidék, változatos, sokszínű…tarka pónim néha fel-felvetette fejét, de egyébként töretlenül haladt előre, és falta a métereket.
Az ösvény, ami a földeken vitt keresztül, kettéágazott. Megállítottam a heréltet, és körbenéztem. Jobbra vitt tovább eddigi utamon, balra viszont néhány fával övezve az út egy lejtőn vitt le, alján egy kék vizű tóval…mögötte pedig nagyszüleim birkái legelésztek. Nem kellett sokat gondolkodnom, helyből vágtába ugrattam Kalandot, és legaloppoztunk az ösvényen, ami csak porzott utánunk. A tó körül dús, puha fű nőtt, tökéletes a birkáknak, és persze egy póninak is. Kapkodva lefékeztem az alattam repesztő startgépet, és leugrottam a földre. Kalandot a vízhez vezettem, ő pedig nagyokat kortyolva inni kezdett. Tiszta volt, csillogott, és még a benne úszkáló halak is tökéletesen látszódtak. Akárcsak a túloldalon álldogáló Tristan. Bár a tó vize hullámzott, mégis láttam, ahogy az arca megremeg a dühtől. Felpillantottam a naptól védő cowboy kalapom alól, és fortyogó szempárjával találtam szemben magam.
- Hát nem tudsz békén hagyni?!- rúgott bele teljes erőből az előtte álló kőbe, ami egy rövid repülés után a tóba zuhant.
A felcsapódó víz eláztatta az arcomat, és a ruhámat, Kaland pedig fejét felvetve elvágtatott. Más esetben utána futnék, de most…most az érzelmeim a lábaimat a földhöz szögezték. A szívem hevesen kalapált, és majdhogynem kiugrott a helyéről. Düh, csalódottság, kín és összetört ábrándok sokasága kevergett benne, olyan bájitalt keverve, ami egészen mélyről emésztett engem. Éreztem, ahogy a méreg átáramlik a testemen, a végtagjaim zsibbadni kezdenek, az arcomból pedig kiszáll az utolsó csepp vér is. A bennem kavargó érzelmek ádáz csatát kezdtek vívni, hogy melyikük győzzön felettem. Végül a düh diadalmaskodott, és kifakadtam.
- Kinek képzeled te magad?! Ártottam én neked valaha is? Nem! Az első pillanattól, amióta csak megláttál ellenséges vagy velem. Csak áruld el, miért? Minden nap, amikor tükörbe nézek, látok egy lányt. Minden nap valaki mást. Minden egyes napot átkozok, amiért elkezdődött, mert nekem már nincs miért felkelnem reggel. Nem sajnáltatom magam, nem kérek segítséget, még magamnak sem ápolom a sebeimet. Szeretném végre a saját arcomat viszontlátni reggelente. És tudod azzal, hogy tovább szaggatsz csak teljes ronccsá teszel. Nem kérem, hogy segíts, de ne rombolj engem!
- Azért, mert téged szeret egy ország, nekem nem kell. Ne bennem keresd a gyógyszert, mert azt nem találod meg.
Riadtan léptem hátra, amikor kivillantotta fogsorát. Vicsorgott. Dühödten felpattant a lovára, és figyelmeztetően felemelte a kezét.
- Nekem nem hiányzik az önajnározásod. Csak arra kérlek, hagyj békén. Egy életre.
Az égen sötét felhők gyülekeztek, és épphogy befedték az eget, szakadni kezdett az eső. Semmi átmenet. A cseppek gyors ütemben áztatták el az arcomat, és lenge, nyári ruháimat. Tristan, és én is az égre néztünk, akárcsak a mögém lépő Kaland. Visszajött. A távolban egy hatalmas villám cikázott át az égen, a tó túlsó végében álló nyáj pedig százfelé széledt ijedtében. Gyorsan szedték a lábaikat, és már el is tűntek a szem elől. Tristan gyorsan megragadta sárga pónija szárait, és felpattant rá.
- Várj!- ugrottam fel Kalandra.- Segítek.
Belerántott lova szájába, és megfordította azt. Mellém lovagolt, és fölém magasodva sziszegte:
- Nem kérek a segítségedből. Menj haza, kislány, várnak otthon.
Hangosat üvöltött, és a nyáj után vágtázott. Lova gyorsan, erőteljesen vágta oda patáit a földhöz, majd dobogásuk egyre elhalkult, végül teljesen elhalt. Én könnyes szemekkel néztem utána. Hiába, hogy gyűlöl, hiába fejtette ki ezt ezerszer. Szeretem…amikor először megláttam, a szívem nagyobbat dobbant. Hiába az ellenszenv, hiába tép szét darabokra, az a sok róla képzelt ábránd teljesen belebolondított. A rózsaszín ködfelhő eloszlott, és bár láttam a nyers valóságot, még mindig akartam…ennyire még soha. Bár mardosott a tudat, hogy soha nem kaphatom meg, az elérhetetlen mégis olyan közel csillogott. De eddig akárhányszor felé nyúltam, kacagva elillant, és csak a tátongó üresség maradt utána. Mint most is, ám most nem bukkant újra elé, huncutul ragyogva, csupán eltűnt a sötétségben. Könnyáztatta arcom izmai megfeszültek, tekintetem határozottá, és céltudatossá vált. Soha nem találja meg a nyájat. Soha az életben.
A bozótos mögött húzódó tájra néztem. Azon túl egy apró folyó csordogál, ami épp elég mély ahhoz, hogy a birkák ne merjenek átmenni rajta. Így valószínűleg berontanak majd a bokrok közé, onnan pedig egyenesen vissza a szántóföldekre. Hiába, jól ismerem ezt a tájat, régen minden szünetet itt töltöttem. És ha jól sejtem, Tristan átugrat a patakon, és tovább vágtat a viharban. Kaland izgatottan kaparta a földet kemény patáival, és a villámokra reagálva aprókat rugaszkodott el a földtől. Enyhén kiemelkedtem a nyeregből, és körre vettem. Végigsimítottam ázott sörényét, és a fülébe súgtam:
- Gyere, pajtás, keressük meg ezeket az állatokat.
Megfordítottam, és felvágtáztam az ösvényre. Kaland, mintha tudatában lett volna feladata fontosságának, céltudatosan, szófogadóan szedte lábait, semmi bakolás vagy valami hasonló. Kiérve a sárban tocsogó útra megállítottam, és körbenéztem. A vihar ereje teljében volt. Az a néhány fa, ami errefelé állt vészjóslóan adta meg magát ellenfelének, aki engem is igyekezett lerepíteni pónim hátáról. A kis herélt azonban szilárdan állt a széllel szemben, megvetve mind a négy lábát. A sötét felhők egyre közeledtek egymáshoz, még nagyobb sötétségbe burkolva a tájat. Tekintetemmel a birkákat kerestem, de semerre nem láttam őket. Az elágazás másik vége felé irányítottam Kalandot, és újra galoppba ugrattam.
A földek, és az azok mellett ritkán álló fák elmosódott foltokként száguldottak el mellettünk. A táj elmosódott, Kaland vizes sörénye újra és újra az arcomnak csapódott. A számban a por, a nyál, és a sörény egy kellemetlen ízű keveréke kezdett képződni, de töretlenül vágtattam előre. Könnyeim még mindig szaporán hulltak Tristan, és a sebesség miatt, de úgy éreztem, minél gyorsabban vágtatok, annál messzebb kerülhetek tőle. Furcsamód, a szívem széttörni készült ettől az érzéstől. Előttem nem volt semmi, csupán a végtelen út. Próbáltam felidézni régi tereplovaglásaimat. Ennek az útnak a végén…a patak van, ami itt már hatalmas, vad vizű folyóvá nőtte ki magát. Sarkamat Kaland oldalába vájtam, aki növelte a tempóját.
Megláttam őket. A folyón próbáltak átkelni. A szél hatalmas hullámokat korbácsolt, a birkák pedig kétségbeesetten rohangáltak a partján. Egy-két merészebb tagjuk belevetette magát a vízbe, ám az ár erősebb volt, és azonnal ellepte, és elvitte magával. Valószínűleg soha nem jön ki a folyóból. A közelükbe érve lelassítottam lovamat, és kisöpörtem néhány, az arcomhoz tapadt sötét tincset. Rázott a hideg, átáztam, és fáztam, de haza kell vinnem őket. A vihar csak tombolt tovább, sőt úgy tűnt mindent megtesz, hogy akadályozzon engem.
Egy kézbe vettem a szárakat, és próbáltam felidézni birkaterelő emlékeimet. Kaland apró, gyors léptekkel kerülgette a birkákat, gyors kanyarokkal visszatereltük azokat, akik leszakadtak a csoporttól, mígnem formás, gömb alakú nyájat kaptunk. Végiglovagoltam a folyóparton, elindulásra késztetve őket. Néhányan próbáltak oldalra kitérni, de pónim gyorsan reagált, és visszakergettük a csoporthoz. Egymást taposták, de legalább együtt voltak. Riadt bégésük, Kaland nyerítései, és az én határozott kiáltásaim keveredtek a vihar méltóságteljes hangjaival. Volt benne valami megindító.
Fél óra múlva a vihar elhalt, én pedig csatát nyert hősként, megázva, megfázva, reszketve, de nagyon büszkén tértem vissza a farmra. Nagyszüleim éppen Tristannal veszekedtek, aki szemét lesütve hallgatta őket.
- Hahó!- dobtam el a szárakat, és kezeimet az ég felé lendítettem.
Az udvaron szorgoskodók, akik próbálták helyreállítani a vihar okozta károkat, mind rám pillantottak, majd örömükben felkiáltottak. Itt a nyáj! És én is hazajöttem.
- Kira!- rohantak át rokonaim az udvaron.
Még nyeregben ültem, de szaporán megöleltek egymás után, szinte félrelökve a másikat. Szinte ragyogtam. A mosolyom szikrázott, de nem úgy, ahogy a kamerának szokott. Őszintén, és tisztán. Kaland megriadva a felénk rohanó emberektől, ijedten felágaskodott. Én eldobtam a szárakat, és gyöngyöző nevetéssel átöleltem vaskos nyakát.
- Köszönöm, Kaland…megtaláltam önmagam.
A munkások szaporán beterelték a juhokat az akolba, én pedig egy darabig néztem őket, majd lepattantam a nyeregből. Kaland megérdemel egy alapos csutakolást, meg talán egy kis nasit. Gondolatmenetemet egy mély, határozottan csengő hang szakította félbe:
- Kira...beviszem a lovat, ha gondolod.
Csillogó tekintetem hirtelen üvegessé vált. Tristan…pár órája ragyogtam volna az örömtől. Nem tudom ki ő, de mégis szeretem. Semmit nem tudok róla semmit, de szeretem. Darabokra törte a szívem, de szeretem. És mégis gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy nem tudom ki ő, gyűlölöm, hogy nem tudok róla semmit, gyűlölöm, hogy darabokra törte a szívem…és gyűlölöm, hogy szeretem. Belenéztem szürke szemeibe, amiben sárga pöttyöket véltem felfedezni. Ugyanolyan üvegesen tekintett rám, mint én őrá. Tisztán láttam magamat benne, és a tükörképemen is láttam, hogy mennyire nem tudja mit mondjon.
- Ez az én dolgom. És azt kérted, hagyjalak békén.
Elindultam az istállók felé, de éreztem, hogy a szememet elönti a forróság. A látásom lassan elhomályosult, és könnyek kezdtek gyülekezni, majd kibuggyantak. Gyorsan peregtek végig az arcomon, majd az államról egyenesen a macskakőre hulltak.
- Várj!- hallottam Tristan hangját magam mögül.
A lábam megállt a levegőben, majd visszaléptem. Alsó ajkamba harapva fordultam hátra. Tristan nagy léptekkel jött felém, és hozzám egészen közel állt meg.
- Nehéz nekem ezt kimondani. Szerintem még soha nem mondtam ki, ahhoz túl büszke voltam. De most kimondom, Kira…Sajnálom. Tévedtem veled kapcsolatban.
Tekintetemet a földre szegeztem, majd újra rá:
- Én is tévedtem. De hát tévedni mindenki szokott…
Meg akartam pördülni a sarkomon, hogy végre bevezethessem Kalandot a helyére, de erős kezeivel gyengéden megfogta a derekamat, és visszafordított. Közel húzott magához, én pedig remegtem a félelemtől. A lábaim felmondták a szolgálatot, és reszkető tekintettel néztem rá. Ő egyik kezével elengedett, és finoman hátratolt egy, az arcomba lógó tincset, majd lágyan végigsimította az arcomat. A gerincemen különös bizsergés futott végig, amikor ajkai ezeket a szavakat formálták:
- Olyan szép arcod van…
Lassan lehajolt hozzám, ajkai pedig szétnyíltak, akárcsak az enyémek, akaratomon kívül. Behunytam a szememet, de még láttam, hogy ő is ezt teszi. Az a bizsergés ott futkosott a hátamon, fel-le, de nem akart megállni. A testem remegett, ahogy a szánk összeért. Ő megcsókolt, de az én ajkaim merevek maradtak, az a furcsa érzés pedig elillant. A szemeim kipattantak, és kibontakoztam erős karjai öleléséből. Ő is kinyitotta a szemeit, és zavartan tekintett rám. A szemeim valószínűleg riadtak, és sajnálkozóak voltak. Csak hadartam a szavakat, és egyre hátrébb léptem:
- Sajnálom…én…én ezt nem tudom…
Közelebb lépett hozzám, de én kezemmel megállásra késztettem, megragadtam kaland szárait, és végigrohantam vele a macskaköves úton, az istálló felé. Magamon éreztem Tristan tekintetét, de cipőm kopogásának monoton ütemét csak szaporán hulló könnyeim csorgása, és halk hüppögésem törte meg…
Két nap múlva a szobámban álltam. A saját szobámban. Felhívtam anyáékat, akik hazahoztak. Most csupán csendben figyeltem a tükörképemet. Körbetekintettem, a frissen festett, zöld falakon, és megakadt a szemem valamin. Egy hatalmas poszteren…rólam. Odaléptem hozzá, és leszedtem a helyéről. Újra a tükör elé álltam, és magam mellé tartottam. Változtam. Már nem az a büszke, önbizalomtól túlcsordult sztárnövendék voltam, aki ezelőtt, hanem egy életvidám, céltudatos lány, aki még régen, a Színpadra előtt. Magam elé tartottam a posztert, és a tetejénél fogva tépni kezdtem. Az „arcom” kettéhasadt, én pedig négybe, majd nyolcba téptem, és elégedetten szórtam szét a földön, Kirát, a sztárt. Tekintetemet felemeltem, és újra magamat néztem. Azt láttam viszont, amit már olyan régóta akartam. Csak egy lányt, a tükörben…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
